Zene szüleimnek: Smokie – Budapest Kongresszusi Központ, 2017. 11. 03.

1983-ban járt először a pop-rock legenda Magyarországon, az akkor a sikerei csúcsán éppen túljutó zenekar dupla koncertet adott a Kisstadionban. Az ezt követő 34 évben viszont elkerülték hazánkat, ezért kíváncsian vártam, hogy mit tud nyújtani élőben egy olyan banda, amely 1978 óta nem alkotott semmi kiemelkedőt, így gyakorlatilag a 40 évvel ezelőtti sikereiből él.

A '80-as évek közepére nagyon elkezdett döcögni a banda szekere, megújulni nem tudtak, kimentek a divatból és a karizmatikus hangú Chris Norman és a dobos Pete Spencer együttes távozása kegyelemdöfésnek tűnt 1986-ban, de nem! A világhír farvizén evickélve – változó intenzitással ugyan, de – folytatták a turnézást és pár évente kiadtak egy újabb lemezt, amik a zenetörténelemben ugyan nem igazán hagytak nyomot, de azért mindegyiken jelen vannak a jellegzetes, megjegyezhető dallamok, és mellette az a 860 (!) különböző válogatásalbum – amelyen szerepel a zenéjük – hozta a szükséges eladásokat. A magára találó, kicserélődött csapatnak fel kellett dolgoznia Alan Barton énekes tragikus halálát 1995-ben, akinek hangja megtévesztésig hasonlított Normanére, a klasszikus felállásból mára a basszer Terry Uttley maradt egyedül.

A zenekar aktivitása figyelemreméltó, éppen egy monstre Izrael-Európa-turné közepén tartanak, a naptárjuk 2018 decemberéig tele van írva. Kicsit meglepve láttam a koncert előtt pár nappal, hogy a megkopott név és a 10.000-nél kezdődő jegyárak ellenére teltházas lesz a buli. Akkor már világossá vált, hogy abból az eladott 30 millió lemezből a magyar nappalikba is került annyi, hogy 34 év után is meglegyen a kritikus tömeg. Egyébként a tömeg nem volt kritikus, de erről majd később.

A közönség 60-on túlinak tűnő átlagéletkorán meglepődtem elsőre, de a matek egyszerű: aki fiatal felnőttként az I’ll Meet You At Midnightra ropta a balatonszemesi diszkóhajón ’77-ben, az ma akár túl lehet a 70-en is. A társaságomban lévő két huszonéves feszengett is kicsit, megjegyezték, hogy „na, itt nem lesz bugyidobálás a színpadra”, de ők vették a jegyet maguktól, azzal a felkiáltással, hogy „ezt egyszer látni kell”; senki nem erőltette.

20:00-kor diszkréten visszavettek a nézőtéri világításból és pár perc múlva az intro hangjára bevonult a banda, hogy rögtön – a már emlegetett – I’ll Meet You At Midnighttal kezdjenek. Így kell biztosra menni! A biztosra menést nem is hagyták abba, mert két hasonlóan toplistás dalt nyomtak el ezután megállás nélkül, olyan hangulata volt az egésznek, mint egy Stars On 45-lemeznek. Mike Craft énekes ezután szólalt meg először gyönyörű angolsággal, és rögtön táncikálásra invitálta a közönséget, a nagyik pedig vették a lapot, a széksorok közti folyosókon ment a tapadós boleró, mint hajdanán.

A turné európai szakaszának első állomása volt Budapest, ahová Izraelből érkeztek egy ötállomásos kanyar után, úgyhogy nálunk már bemelegedve, kiváló formában játszott a Smokie és tényleg kiváló hangulatot teremtettek, a Mexican Girl „Hasta la vistá”-ját már fújta a közönség, amiért cserébe kapott egy „my Hungarian girl” változtatást a szöveg végére.

A majdnem hibátlanul összeállított műsorról gonosz módon, de mellébeszélés nélkül el kell mondanom, hogy az elhangzott húsz dalból tizenegyet a Chinn-Chapman szerzőpáros jegyez – akik világsikerre vitték a bandát –, öt dal feldolgozás volt, a maradék négy saját szerzeményből meg kettő (Goodbye Yesterday's Heartache, Rosa-a-lee) eléggé felejtős. Ez utóbbi része volt a műsor második felében annak a country-blokknak, ami büntetésszámba ment és csak a Have You Ever Seen The Rain tudta valamennyire megmenteni.

Azt se tudom elhallgatni, hogy Terry Uttley basszusgitárja uralta a hangzást, ami a Balaton Soundon esetleg rendben van, de itt mégiscsak egy darab hangszernek kellett volna lennie az ötből, meg szarul szólt a dobcucc is. Az se mellékes, hogy Mike Craft énekhangja a nyomában sincs Chris Normanének, a vokálozást pedig többnyire elsumákolta a másik két „frontember” (Terry és a koncerten egyébként is totál súlytalan Mick McConnell gitáros), pedig a Smokie-nak nagy erőssége a telt kórushangzás.

Persze kár fanyalogni, mert a hangulat elfedte ezeket a hiányosságokat és az Oh Carolnál már állva tapsolt a nagyérdemű, az utolsónak látszó Needles And Pinsnél pedig le se ült, hogy kikövetelje a jól megérdemelt ráadást.

Steve Pinnell dobos röpke szólóval nyitott, majd jött a kihagyhatatlan Don't Play Your Rock 'n' Roll To Me és a Living Next Door To Alice, mert ugye egy kis „whothefuckozás” mindenkinek jár. Végül Martin Bullard megnyomott egy gombot a MacBookján és az outro dallamára nagy köszönet, nagy integetés, nagy pacsizás az első sorban és balra el.

Bár a zenei teljesítményre és a hangzásra maximum 7 pont jár, a közönség és a hangulat hozta a 10 pontot, jó kis este volt ez, nemcsak nosztalgiázó idősödő pároknak…

I'll Meet You At Midnight / Something's Been Making Me Blue / Lay Back In The Arms Of Someone / Goodbye Yesterday's Heartache / Egyveleg: It's Your Life+Take Good Care Of My Baby+Mexican Girl+For A Few Dollars More / Wild Wild Angels / If You Think You Know How to Love Me / I Don't Wanna Talk About It / Changing All The Time / Baby It's You / Night Stood Still / Rosa-a-lee / Have You Ever Seen the Rain? / Oh Carol / Needles And Pins /// Don't Play Your Rock 'n' Roll To Me / Living Next Door To Alice

Szöveg: Dzsó
Képek: Török Hajni
Köszönet a Szöveg Színház Produkciónak!
További fotók ITT