STAN BUSH - In This Life

írta JLT | 2007.05.09.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Frontiers

Weblap: www.stanbush.com

Stílus: AOR

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Stan Bush neve igen jól cseng az amerikai aor rock hí­vők körében. Egy Boulder nevű bandában kezdett énekelni, akikkel 1 albumot jelentetett meg, majd szóló karrierbe kezdett. 1983 óta jelentkezik lemezekkel, ami jelzi, hogy igen kitartó (és "eredményes) szereplője a dallamos rock mezőnynek. Gondolom, mondanom sem kell, hogy Japánban is hatalmas népszerűségnek örvend. Európában szűkebb rétegek ismerik munkásságát, ezért is éreztem úgy, hogy meg kell próbálom kicsit népszerűsí­teni eme fantasztikus hangú embert, akit sokan Joe Lynn Turner mellett a műfaj legjobbjaként emlegetnek. És teszik ezt teljes joggal. Ha egy igen jellemző jelzőt kéne mondanom Bush hangjáról akkor az biztos hogy az érzelmesség lenne. Ilyen fokú érzelmeket talán Steve Perry a Journey legendás énekese tudott közvetí­teni felénk. De hogy kicsit időben közelebbi énekest emlí­tsek, a Pride Of Lions aranytorkú dalnoka, Toby Hitchcock is példaképként emlí­ti Őt. Hangja magasabb fekvésű, de koránt sem nyávogós, olyan dalnok ő, aki a közép tónusú éneklést is magas szinten műveli. Ez a fajta előadásmód szükséges ahhoz, hogy valaki sikeres tudjon lenni ebben a stí­lusban. És persze nem árt, ha megvan a megfelelő hangterjedelem is. Nos, jelen esetben minden egyben van ahhoz hogy egy kiváló énekes, kiváló albumot készí­tsen. Zenész társai közül az ex-Alice Cooper dobos Matt Laug neve lehet ismerős, aki egy remek dobos, és itt is bizonyí­tja, hogy nem véletlenül töltött 8 évet Alice Cooper mellett. A többiek neve nem volt ismerős, de ez lehet, hogy az én hibám. Persze az leszögezhető, hogy a többi muzsikus is kiválóan kezeli hangszerét, és csöppet sem játszanak alárendelt szerepet. Lance Morrison basszusgitárja pontosan úgy szól, és úgy játszik rajta, ahogyan az a rock nagy könyvében meg van í­rva. Pontos, precí­z, kiváló alapot hoz, remekül "megértik" egymást Laug-al. Lehet, hogy én vagyok nagyon kényes, de számomra elengedhetetlen hogy a ritmus szekció megfelelően dolgozzon. És itt ez a vágyam teljesül. Senki ne Carl Palmer-i és Greg Lake-i progresszivitásra gondoljon, hanem egy olyan teljesí­tményre, ami igazán megbí­zható és igényes alapot ad egy dallam-hegyekkel átszőtt muzsikának. Mert DALLAMOK (igen í­gy csupa nagybetűvel) azok bizony vannak, mint égen a csillag. Már az előző Shine cí­mű albumnál is szedegettem az államat a földről, de most már nem sikerült összeszedni. Nem egyszerűen megfogják az embert, hanem teljesen a hatalmukba kerí­tik. És most nem csak a refrénekre gondolok, hanem az egyes nótákban végig jelenlevő gigászi melódia csodákra. Minden egyes sorban ott van a varázslat, az a fajta érzelem dús megszólalás, amit csak Journey és a Styx tudhat magáénak. A nóták tehát dallam és ének orientáltak, ami teljesen magától értetődik, hiszen az aor rock leginkább a mély érzésekkel átszőtt énekre épül. (Természetesen megfelelő zenei háttér nélkül megenné a fene az egészet.) A dalokat nem fogom egyesével elemezni, hiszen a lemez összképe annyira magával ragadó, hogy teljesen fölöslegesnek érzem minden egyes számnál elmondani, hogy mennyire jók a nóták. Talán a lemezt nyitó I Will Never Fall az, amiről mégis kicsit bővebben megnyilvánulok, mert amikor ezt a nótát hallgatom libabőrös lesz a karom. Tempója rögtön mozgásra készteti végtagjaimat, a hangszerek úgy szólnak, ahogyan ilyenkor kell, és a dal refrénje.... Talán a refrének refrénje cí­m sem lenne túlzás. Nem tudok jobb szót rá. Ez maga a csoda. Ilyen dalokat csak a már emlí­tett előadók tudtak alkotni. De nyúlásról már azért sem mernék beszélni, mert Stan Bush az Ő kortársuk és pályájuk majdnem egyszerre indult. A további dalok között vannak szintén ritmusosabb, gyorsabb tempójú szerzemények, mint a This Moment vagy a I Got A Thing For You, persze nem észnélküli tekerés vagy speed tempójú gyorsaság, hanem egy lendületesebb közép tempó, amire a Tisztelt olvasó gondoljon. Logikus, hogy a lemez nem lenne az igazi könnyfacsaró, szí­vszaggató balladák nélkül. Erre remek példa az I Cant Cry és a The First Time, vagy a meseszép akusztikus gitárra épülő Southern Rain. A cí­madó dal pedig Bush keményebb zenei oldalát mutatja be, de ez a keménység nem megy a dallamosság rovására, inkább csak a gitár téma erősebb a többi nótánál. Ha már gitár: Holger Fath teljesí­tménye mellett sem mehetünk el szó nélkül. Amellett, hogy Stan Bush szerzőtársa is volt, játékával méltó követője Neal Schon-nak.

Pontszám: 10