STORMZONE - Caught In The Act
írta JLT | 2007.05.06.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Első lemezéhez érkezett a belfasti székhelyű Stormzone. Mindig külön érdekesség első lemezes bandákról írni. Ekkor még bennem van a várakozás hogy vajon milyen is lesz a debütálás: milyen úton indulnak el a srácok, melyik bandákat követik stb. Később pedig ehhez a debüt albumhoz hasonlítgatjuk a további műveket, merre tartanak, folytatják-e azt amit elkezdtek, vagy stílust váltanak és így tovább. Szóval egy zenekar életében mindig kiemelt figyelem fordul az első nagy lemez felé. Jelen esetben a srácok a brit melodic hard rock élcsapatainak (pl. a Praying Mantis vagy a Ten) útján haladnak. De azért ez nem fedi a valóságot egészen, hiszen a Whitesnake és főleg helyenként a Deep Purple hatásai és érezhetőek. Természetesen nem kópia vagy klisé csapat jött össze, hanem öt igen tehetséges fiatal muzsikus, akik bátran és büszkén vállalják kedvenc zenekaraik örökségét, vegyítve saját erejükkel és dinamikájukkal. Mert erő és dinamika van bennük, noha zenéjük igen dallamos és helyenként lágy is, de nem nyálas vagy érzelgős. Azt a fajta zenét játszák az észak-ír fiúk ami a 80-as években hódított, és azóta is nagy népszerűségnek örvend. Nem könnyű dolog olyan utódok nyomdokaiba lépni mint például a Praying Mantis, a Ten, a Toto, vagy éppen a Dokken. Szóval ez a fajta melodikus(abb) hard rock nagyfokú tudást és maximális alázatot követel. Ezt az érzelmekkel teli muzsikát nem lehet félvállról venni, nagyon nagy fokú koncentráció (ha ez a megfelelő szó), kreativitás és persze tehetség kell ahhoz, hogy ebben a stílusban valaki maradandót tudjanak alkotni. Úgy látom ezekben a fiúkban ezek a tulajdonságok maximálisam megtalálhatóak. Ennek a stílusnak talán legfontosabb eleme egy karizmatikus, jellegzetes hangú énekes. John Harbinson pedig pont megfelel ezeknek a követelményeknek. Hangja nagy terjedelmű, tiszta, érzelmekkel teli, talán Toby Hitchcock az, aki ennyire "megérintett" a Pride Of Lions-os teljesítményével. Harbinsonnak persze azért van hová fejlődnie, ez azonban természetes dolog, semmi gond nincs ezzel, hiszen ahogy a mondás is tartja "Jó pap holtig tanul". A másik nagyon üde színfolt a billentyűs Stephen Prosser. Remekül színezi a zenét, hangulatos aláfestéseket produkál, nem játszza túl magát, egyszóval tökéletes, ahogy Ő és hangszere viszonyul a zenéhez, ebben a stílusban nem véletlenül van hihetetlenül fontos szerepe a billentyűs hangszereknek, és ezzel Stephen pontosan tisztában van, remekül játszik. Talán egyszer Ő lehet az új Jon Lord. A többiek is kiváló teljesítményt nyújtanak, Keith Harris témái nagyon rendben vannak, minden dalba tudott egy emlékezetes témát írni és szóló sem rosszak, Ő is igen tehetséges muzsikus. A ritmusszekció tagjait is dicséret illeti, akár egy svájci óramű, olyan pontosak, külön kiemelném Peter Macken bőgőjét, ami nagyon jól szól, csodásan szép alapot biztosít a zenének. Régen hallottam basszusgitárt így szólni. Az album összképe a zenei témákat tekintve vegyesnek nevezhető. Ahogy már fentebb említettem, megtalálhatók itt a 80-as évek szellemében íródott giga-dallamos szerzemények. Ilyen például a Spellbound, aminek refrénje kifejezetten fülbemászó, a szó legjobb értelmében. De szintén hasonlóan remek nóta a záró tétel a Rock On Through The Night A Purple féle hard rock vonalat leginkább a Nervous Breakdown (már a címe is nagyon frankó), amiről talán a Lazy ugrik be, vagy a másik nagyon "bika" nóta a New World, amiben megszólal az általam igencsak kedvelt Hammond Orgona, a Tuggin' At My Heartstrings, a Crying In The Rain vagy a Beating Of A Heart pedig aor-rock szerű témákkal lettek ellátva. Csodálatra méltó dallamérzékkel íródtak a nóták, le a kalappal a srácok dalszerző képessége előtt.
Legutóbbi hozzászólások