Wotan: Epos
írta garael | 2007.05.04.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Vlad Tepes, Drink In the SKull of Your Father, La Chanson De Roland ... nos, aki egy metal albumon ilyen számcímekkel rukkol elő, az nálam már nyert egy pontot - hiába, a történelem és a mitológia valahogy jobban illik ahhoz az ortodox heavy metalhoz, ami elődördül a hangfalakból, mint mondjuk a globalizáció és a nemzeti szuverinitás összefüggéseit boncolgató, némileg szuicid hangnemben megfogalmazott szövegköpködés. A Wotan a Domine mellett az az olasz banda, amely - ha nem kreál Basil Poledouris remek filmzenét - legfőbb várományosa lehetett volna a Conan a barbár soundtrack megírásának. No, de hová tűnt Manowar- kiálthatnánk fel Palik módra - de nyugi, ahhoz a panteisztikus, barbár északi romantikához a mostani Manowar-nak már nincs annyira sok köze, mint említett olasz társainak: Demaio seregei inkább illenek egy tükörfényes páncélban vágtató kényes lovagi sereghez, ahol trubadúrok húzzák a talpalávalót, mint ehhez a bőrbe-szőrbe öltözött északi hordához, a prehisztorikus időkből. Nos, aki szereti a nagy ívű, gyakran lassú kibontású, epikus témákat, a hősies dallamfordulatú csatadalokat, a fenségesen hömpölygő, bensőséges merengést némi Candlemassos ízzel, annak minden bizonnyal be fog jönni a második albumával előrukkoló Wotan. Az olasz underground körökben már kultikus hírnevet szerző csapat persze nem leplezetten a Manowar ösvényein indult hadba - jelen lemezen nem más működik közre két dalban, mint Ross főnök - , ám míg a metal királyai elhúztak a mainstream felé, addig szegény sógorék megmaradtak a korai, kicsit doomos, némi skandináv ízt is tartalmazó szikár epikánál - talán nem is találhattak volna találóbb címet az Eposz-nál -, és a mitológiai, történelmi heroikánál. Nem véletlenül hangsúlyozom ki a különbséget: az olaszok által játszott zenét - ha lehet így fogalmazni- sokkal panteisztikusabbnak érzem, az akusztikus, elszállós dallamok jobban megidézik az északiak természet-viszonyát , mint a Manowar hősieskedő pózolása. A Wotan dalok tehát valahová a Eric Adamsék világa és a skandináv, természetközeli, néha akusztikus pogány bandák közé tehetők, persze sok heavy metalos elemmel, és hősies, pózoló kiállással, melyekért elsősorban az énekes, Vanni Ceni a felelős, kinek hangjában egy remegő hangú, kissé rosszabb formában lévő Adams veszett el. Az előző album óta egyébként sokat fejlődött a vokális teljesítmény, a hosszú, elnyújtott sikolyok sokkal tisztábban törnek elő Ceni torkából, - a Spartacus végének kitartott magasa a példaképnek is becsületére válna - jóllehet a modoros jelleg nem változott, biztos vannak, akik már az első szám után tele lesznek ezzel a sámáni révületbe esett csatatenori hanggal. A szövegek jól bevált történelmi freskókként írják le a tankönyvekben is érdekes momentumokat, féltörténelmi alakokat, legyen az a jó öreg karóba húzó Drakul Vlad, Spartacus, vagy Roland király és Durandal nevű kardja. Az énekes mesélős, révedező hangja remekül illeszkedik a szövegtémák hangulati változásaihoz, melyek esetében a dallamok hol akusztikus, hol a doomos részei erősítik fel a teátrális, vizuális hatást, szélesvásznú filmként vetítve a történteket. A srácok nem aprózzák el mondanivalójukat, a számok hossza gyakran valóban eposzi méreteket ölt, ám mégsem válnak unalmassá, köszönhetően a tempó és hangulati váltásoknak, és a jól sikerült, gyakran folkos dallamoknak, melyek között az északi népzene mellett megidéződik a skót felföld dudás hősiessége is (Foggy Dew), de hatásként lehet említeni a Maiden galoppozós ütemeit is, melyek a Vlad Tepes c. opuszban nyújtanak némi deja vu-t.
Legutóbbi hozzászólások