Veterán nu-metal: Korn, Limp Bizkit – Egyesült Királyság, Birmingham, Barclaycard Aréna, 2016.12.15

írta Hard Rock Magazin | 2016.12.27.

Flashback érzésem volt, mikor megláttam, hogy a Limp Bizkit a közelemben turnézik. Láttam magam gimnáziumban, ahogy buggyos hip-hopper gatyában és kapucnis pulcsiban rovom a folyosókat. Sajnos a tipikus Fred Durst baseball sapka nem állt jól, de kárpótolt a Limp Bizkit-póló, és hogy vele énekelhettem a my dzsi-dzsi-generationt.

 

 

A Korn is ott volt mindig a radaron. Főként a ’Follow The Leader’ lemez lett ronggyá hallgatva, de például a legutóbbi albumuk, a ’The Serenity Of Suffering’ is kiváló lett. Náluk van miből válogatni, ellentétben fellépőtársukkal, akik már legalább 1963 óta dolgoznak legfrissebb albumukon…

Tipikus kelet-európaiként álltunk az aréna melletti parkban, és jégert iszogattunk, úgyhogy a szörnyű esős angol idő ellenére jó hangulatban sétáltunk be a csarnokba. Valami üvöltős, amerikai HC punk banda (pontosabban a Madball) kezdte el a minőségi szórakoztatást, de ez nem igazán érdekelt minket, inkább megittunk két horribilis áru felvizezett sört az előtérben. Nem sokkal ezután már bent álltunk a színpadtól nem messze, a fények kialudtak, és kezdődött is a show.

Sokan kritizálják a Limp Bizkitet, mivel azok közé tartoznak, akiket manapság menő szidni. Számukra idézném a frontembert: I don't give a fuck, I probably never will.” Tehát azt hozták, amire számítottam: hangulatos, jó bulit. Wes Borland természetesen valami fehér öltönyös lénnyé volt maszkírozva, Fred Durst pedig baseball mezben, halászsapkában és fehér bringás kesztyűben gesztikulált felénk, arra ösztönözve minket, hogy érezzük jól magunkat. Sikerrel is járt, mert úgy tűnt, mindenkit betöltött az öröm, főként a darálóban egymást szétb*szó embereket.

Zenében a ’Chocolate Starfish’ album dominált, de azért volt Faith feldolgozás és Eat You Alive is. Csúcspontnak pedig egyértelműen az utolsó két darabot jelölném meg. A Break Stuff és a Take A Look Around alatt átszellemült a közönség. Még én is elkezdtem mocorogni, pedig általában sztoikus nyugalommal állok végig mindent. Úgy általában fülig ért a szám a koncerten, de ahogy néztem, a közönség nagy részét megnyerték. Egyetlen negatívumnak a műsor hosszát mondanám: bő egy óra, visszatapsolás nuku.

Őszintén szólva, a Korn már csak ráadásnak tűnt a főműsor után, az első pár szám alatt ráadásul azt éreztem, a közönség nagyja is így volt vele. A Queen-féle We Will Rock You-val vegyített Coming Undone környékén nyerték meg a tömeget, aztán még a skót dudát is előkaparta Jonathan Davis, szóval nem volt itt gond. Látványos műsort csináltak, volt mindenféle robbanás és fényelemek. A színpad két szintre oszlott: a dobos és a basszeros a magasított részen, a többiek lent. Tetszett a megoldás, jobban átlátható volt, ki mit művel.

Összesen két új dal hangzott el, a Rotting in Vain és az Insane, ezen kívül nagyjából best of válogatást hallhattunk, ami nem olyan meglepő egy ilyen diszkográfiával rendelkező bandánál. Sajnos nem tudtuk végignézni a teljes műsort, el kellett érni az utolsó vonatot. Vérzett is a szívem, mivel két kedvencemről is lemaradtam, a Freak On A Leashről és a Falling Away From Me-ről. Na, de majd legközelebb, remélhetőleg sokáig biztosít még számunkra nu-metalt ez a két veterán banda.

Szerző: Kiss Márk
Képek: Hit The Lights Webzine

Legutóbbi hozzászólások