Freedom Call: Master Of Light

Jump, jump! Rock and roll kardió.
Jump, jump! Hát az eszem megáll!
Jump, jump! Kezeket magasba!
Jump, jump! Ez a hepimetál.

Nagyjából ennyiről szól a Freedom Call lemeze, még ha egyesek többet is próbálnak beleképzelni. Jó zene, időnként (néha túlzottan) Helloween-ízű megoldásokkal, bugyuta szövegek, esetenként (néha idegesítően) Manowar-paródiába hajló pátosszal és héba-hóba (k.rva bosszantóan) diszkó-pop slágerekből lopott, teljesen fölösleges szintetizátor-futamokkal.

>Akkor hát vágjunk is bele az edzésprogramba, három, négy!< A zenekar eredetileg Dan Zimmermann Gamma Ray-dobos szabadidőprojektjének indult, amihez Chris Bay-ben talált társat. >Tartsd a ritmust, hét-nyolc!< Nem csoda, hogy a Kai Hansen által kikövezett sárga úton haladtak a Helloween, Gamma Ray nyomdokain. >Nézd, a társaid hogy mozognak!< Ez annyira igaz, hogy az első két lemezükön még az a Sascha Gerstner gitározott, aki innen egyenesen a Helloweenbe teleportált. >Fejet előre, ne lazsálj!< Ettől persze még a Freedom Call a legjobb lemezét csinálta meg a távozása után. Az 'Eternity' után azonban megfáradtak kicsit, a 'The Circle Of Light' és a 'Dimensions' mintha már csak rutinból ment volna. Nem mintha Mr. Evil nem alázta volna le Mrs. Godot, aki Dr. Stein örökébe szeretett volna lépni. >Ne térj el a gyakorlattól!< Ekkor jutott eszükbe a 'Shadowking' konceptalbum ötlete, amivel csúfosan megbuktak és Zimmermann magában el is temette a zenekart, de azok a kilépése után sem oszlottak fel, hanem főnixként újraéledtek hamvaikból: a 'Land Of The Crimson Dawn' talán az ’Eternity' utáni legjobb lemezük lett. >Ha már érzed a ritmust, bátran improvizálj!< Még olyan vakmerőségeket is meg mertek csinálni, hogy másokkal dolgoztatták fel a saját dalaikat (szóval ezt sem a Tankcsapda találta ki), sőt a saját dalaikat ők maguk dolgozták át reggae, swing, folk metal stílusban.

>Most kapcsolódtál be? Vedd fel a fonalat!< A 'Beyond' ott folytatta, ahol az előző lemez véget ért, és a 'Master Of Light' sem tér el lényegesen, talán csak több a felesleges, koncerten úgyis samplerről szóló szintetizátorbetét. A Kings Rise And Fall, vagy az Emerald Skies, de még a Riders In The Sky intrója is kísértetiesen emlékeztet holmi diszkó-pop slágerekre (Imperio – Atlantis rémlik valakinek? Vagy úgysem vallanátok be?), ráadásul nincs is funkciója, mert nem lesz belőle visszatérő téma, akkor meg minek? >Húzd be a hasad, hét-nyolc!< Ez a kigyúrt fazon a borítón borzalmas! A srácok félmeztelen fotói a színes lángokkal bezzeg a digipack belsejében maradtak. Pedig az mekkora! De ha már klisékből építkezik a zenekar, a klisék közé tartozik a grafikus által tervezett borító is. Egy fotó az elején? Az olyan, mintha egy Korda-Balázs-lemez lenne! Pedig a fiúk kigyúrt testében is van Photoshop rendesen. >Ne beszélgess, lélegezz, három, négy!< Hát akkor nagy levegő, és nézzük a dalokat!

Ha nem figyelsz a szövegekre, vagy nem tudsz elég jól angolul, akkor ezek igen jó himnuszok. Csak ez a csapongás a sárkányok meg vikingek közt, a hősök és a bölcsek Csodavilágában, kellő mennyiségű „Hail”, meg „Fight” és „Unite” felkiáltásokkal, ez valami borzalmas katyvasz. Amit a Manowarnál vagy a Rhapsodynál egy felépített, komplett világ köré írt szövegekben el tudok fogadni, itt olyan összevisszaságban jelennek meg, mint valami burleszk-szerű heavy metal rajzfilmben, ahol Csőrike kergeti a kandúrt egy seprővel, miközben a nagymama villámokat szór mindkettejükre, mert beleborították a sót a kondérban fortyogó békaháj-főzetbe. Poénnak jó volt egyszer vagy kétszer, de ez már a kilencedik sorlemezük! >Kezeket fel, tempósabban!< Ugyanakkor a zene rendben van. A Hammer Of The Godsban például akkora I Want Out-riffek vannak, hogy az ember szinte elképzeli, amint Kai Hansen beszáll egy kis jammelésre. A kétlábdobos lüktetést szerencsére elég gyakran megszakítják, a dalokon belüli ritmusváltások jót tesznek a zenének, az A World Beyondban az akusztikus betét pedig szinte üdítő a túl tömény metal-dübörgés után. Csak rövid. >Lazíts, rázd a lábad! Lélegezz nagyokat!< A lemez egyetlen üresjárata a Cradle Of Angels ballada. Habár azt mondtam, kell néha egy kis szusszanás, ez túl unalmas. Szerencsére utána fel tudják újra pörgetni az embert. A lemez végére maradtak a leghepibb dalok, a Rock The Nation és a High Up, amire már szívesebben ugrálok, egyre magasabbra. >Jump, jump! Égesd a zsírt!< A csordavokál ott van minden dalban, germán csapatként ez is kötelező, talán itt egy kicsit túlzásba is viszik. De a lemezeladás úgyis haldoklik, koncerten meg kell, amit együtt üvöltsön a horda. Kiemelni nem nagyon tudok dalokat, mert egyenletesen jó a teljesítmény, talán az indusztriális metal felé kacsintgató riffekkel és dobszaggató ritmusokkal súlyosbított Ghost Ballet és az ír kocsmarockot kocsmametallá nemesítő High Up. >Köszönöm, elég lesz, tapsoljátok meg magatokat!<

Az eredetiségre 5 pontot adok, a kivitelezésre 10-et, így átlagban kijön a 7,5, amivel megmaradnak a második ligában, de annak legalább az élbolyában vannak.