„Akarj többet, mint amid van!”: Interjú Beth Harttal

Beth Hart nemrég adta ki új albumát ’Fire On The Floor’ címmel. Az énekesnő a magazinunknak küldött promóciós interjúban a lemez készítéséről, érzéseiről és más muzsikusokkal való együttműködéséről is mesélt.

Hard Rock Magazin: Az album borítója egyfajta fenyegetésnek is felfogható. Ez az a pillanat, mielőtt lángra lobbantasz egy benzinkutat?

Beth Hart: Jaj, dehogyis! A tüzet utólag adtuk hozzá a képhez. Úgy gondoltuk, így frankóbban néz ki az egész. Én például azt is gondolnám, hogy felkértünk egy filmes stábot, de mindenki azt gondol, amit akar: ez lehet egy hotel, egy ebédlő vagy egy benzinkút. Jól néz ki, kívül-belül is ilyen az egész anyag, tök autentikus.

HRM: Hnnnan jött a lemez címe, a ’Fire On The Floor’?

BH: Ez az egyik dal címe. Megírom a dalokat, feljátsszuk azokat, majd kiválasztom címadónak azt, melyik a legjobban hangzik. Ez lett a Fire On The Floor, mert egy kis szorongást és erősebb háttert sugall, nem úgy, mint az előző albumom címe, a ’Better Than Home’. Azt hiszem, jó címet választottunk a lemeznek.

HRM: Az egészben van valami energikus és veszélyes, nem?

BH: Attól függ, mire és hogy akarod használni. Például nekem a Fire On The Floor egy olyan heves kapcsolatról szól, amiről tudod, hogy nem jó neked, ha benne maradsz, mert nem éled túl.  Nem tudsz kilépni belőle, mivel amikor megpróbálod, valami visszahúz.

HRM: A ’Better Than Home’ után hagytak, hogy bluesos, jazzes dalokat alkoss?

BH: A ’Fire On The Floor’ teljesen más, mint a ’Better Than Home’. Az egy tipikus dalszerző-előadó lemez, egy eklektikus anyag, hiszen így írtam meg. Egy kis soul vagy rock and roll belekerült, de amolyan történetmesélős, zeneileg és szövegileg is. Viszont a ’Fire On The Floor’ egyértelműen a blues, a jazz és a rock irányába mutat. A szövegek a szerelemről szólnak, de nem kizárólagosan. Dalok születtek az otthonról, annak szeretetéről. Amikor otthon vagyunk, bennünk él a vágy az állandóságért: ugyanabból az ágyból kelünk ki, ugyanarra az udvarra megyünk ki. Egy másik dal, a Fat Man a kapitalizmus, a fogyasztói társadalom hanyatlását igyekszik bemutatni, ahogy az USA rendszere működik: túlfogyasztás, és mindenből többet és többet akarunk ahelyett, hogy egy kicsit a mának éljünk, és öleljük át életünket, és legyünk hálásak érte. Egyáltalán nem hiszem, hogy az amerikaiak hálátlanok, de fiatal nemzet vagyunk, és még sokat kell tanulnunk. Ha a Fat Mant másképp értelmezem, akkor az utcán élő ember metaforája is lehet. Valaki, aki az utcán él, drogot terjeszt, törvényen kívüli. Egy olyan emberről énekelek, aki öntudatos, magas az iskolázottsága, de persze mindez irónia. Nem imádság, sokkal inkább humor. Nem hiszem, hogy az imádság olyan sok jót tett az embereknek.

HRM: A ’Better Than Home’ lényege az, hogy turnézni jobb, mint otthon lenni. Az új lemezen viszont úgy tűnik, az otthon mindennél fontosabb. Mintha a Mennyország a földön lenne. Hogyan jött ez a gondolat?

BH: Jaj nem, a ’Better Than Home’ egyáltalán nem erről szól, inkább az életről, hogy sokkal többet akarsz, mint amid van. Szembenézel istennel vagy az igazsággal – bárminek is hívod –, vagy valamivel, mely alapjaidban ráz meg. Akkor rájössz, hogy beletenyereltél az igazságba, hogy van valamid, ami jobb, mint bármi, amiről álmodtál, jobb, mint az otthonod.

HRM: Legutóbb, arra kértek, hogy valami olyat csinálj, ami lelkesítőbb, nem olyan nehézkes. Vagy mást kértek?

BH: Ez a rész egyáltalán nem érdekel, teszem a saját dolgomat. A ’Better Than Home’-on a producernek volt egy olyan kérése, hogy az örömökről írjak, vagy arról, ami lelkesít. Érdekes, mert minden lemezemnek két oldala van. Dalok a hitről, az örömkeresésről és arról, ami felszabadít, de vannak dalok, melyek az elveszettség érzéséről, az aggodalmainkról mesélnek. Olyan ez, mint az élet, egyszer lenn, egyszer fenn. Nem úgy, mint a moziban, hogy egyszer csak odaérsz egy ponthoz, és teljesen felszabadulsz. Az élet nem ilyen.

HRM: Az új album egy ellenreakció a megelőzőre?

BH: Nem, mert a ’Fire On The Floor’-t három héttel azután készítettem el, hogy megtörténtek a ’Better Than Home’ felvételei. Még meg sem kevertük a lemezt, már újra a stúdióban voltam. A helyzet az, hogy két különböző producerrel dolgoztam.

HRM: Oliver Liberrel már dolgoztál együtt tíz évvel ezelőtt, ugye?

BH: Atyaég, ez sokkal régebben volt.  Amikor 26 éves voltam, felvételeket készítettünk a ’Screamin’ For My Supper’ és a ’Leave The Light On’ albumokhoz. Külön is, együtt is írtunk szerzeményeket. Nagyon szeretem őt, egy csodálatos és érzékeny dalszerző, producer és zenész. Borzasztóan tehetséges.

HRM: Lenyűgöző a portfóliója, hiszen Paula Abdultól Keishán át olyak klasszikusokkal is dolgozott együtt, mint Chaka Khan és Aretha Franklin.

BH: És milyen nagyszerű munkát végzett! Szerencse, hogy vele dolgozhattam. A ’Better Than Home’ album egyik producere, Michael Stevens sajnos lebetegedett, rákbetegséggel küzdött, és végül a betegség győzött. Akkor azt mondtam a lemeztársaságnak, vissza akarok menni a stúdióba, volt még egy csomó dalom, amit nem fejeztem be. Pár hét után arra kértem őket: szeretném, ha segítenétek felvenni a következő albumot. Egy nagy lemeztársaságnál egy híres sztár sosem tenne ilyet, nekem ez nem derogált, és kétségbe is voltam esve. A főnök, Ed nagyon humánus lény, csak olyanokkal dolgozik együtt, akiket kedvel vagy nagyon régóta ismer. Nem azokkal, akikről azt hiszi, hogy nagy sztárok lesznek a rádióban, és egy csomó pénzt hoznak. Azzal köt szerződést, akit ő is szeret hallgatni, aki hangszereken játszik, megírja a saját dalait. Majd odaszól, menj be a stúdióba és írd meg az anyagod. Velem is így tett. Azt viszont először nem tudtam, hogy Oliver akarja-e a lemezt, és ismét nem szégyelltem kérdezni. Lejátszottam az új dalokat, és azt válaszolta, hogy csináljuk. Összehozott egy rakás eszméletlen jó zenészt – talán a legjobbakat, akikkel valaha lemezt készítettem –, és az egészet felvettük három nap alatt! Nem ismertem személyesen Waddy Wachtelt vagy Micheal Landaut, Oliver viszont igen, telefonált nekik és ők boldogan jöttek. Ez mind Oliver érdeme.

HRM: Láthatunk ezekkel a fickókkal együtt a színpadon?

BH: Biztos, hogy nem, megvan a maguk dolga. A bandám is remekül játssza az új nótákat. Nemrég fejeztük be az amerikai turnét, ott természetesen nem játszottunk egyet sem, mert akkor még nem jelent meg az album. Azóta egy csomót próbáltunk, nagyon tetszik nekik az új album.

HRM: Azért mondtam, hogy az új albumot az előző ellenpárjának érzem, mert a ’Better Than Home’-ban sok a küzdelem.

BH: Megrázó volt készíteni. Bob Mathes producer műve volt, nagyszerűen dolgozott, ugyanakkor Michael Stevens akkor már rettenetesen szenvedett. Amikor valaki szenved, minden kihívássá válik, de nemcsak neki, hanem azoknak, akik körülötte vannak, szeretik őt, és látják, hogy min megy keresztül.

HRM: Dolgoztál Jeff Beckkel is egy dalon, mely bónuszként került a CD-re. Hogy találkoztatok?

BH: Évekkel ezelőtt készítettem egy felvételt egy öreg szájharmonikással, Toots Thielemannel, aki akkor már a nyolcvanas éveiben járt, azóta sajnos meg is halt. A címe I Got A Right To Sing The Blues, egy  Billie Holiday-szerzemény, jazzes-bluesos nóta. Jeff ezt hallotta, és felvetette, hogy dolgozhatnánk együtt. Örömmel vállaltam, írtunk is pár dolgot. Később hívta a férjemet, Scottyt is, meghívott minket a házába, és a stúdiójában dolgoztunk. Az egyik legnagyszerűbb ember, akivel valaha találkoztam. Később látta a ’Paradiso’ DVD-met, majd felajánlotta, legyek az énekese a soron következő amerikai turnéján. Azonnal igent mondtam, és a turnén kialakult egy nagyon különleges kapcsolat köztünk. Néhány ember szuper-érzékeny, én ezt nagyon szeretem.  Jeff pedig ilyen ember.

HRM: Kikkel szeretnél még együtt dolgozni?

BH: Mindig mondtam, hogy Tom Waitsszel és Leonard Cohennel. Vele még úgy is, hogy én viszem be a stúdióba a kávéját, mialatt dolgozik. Szerintem ő a valaha élt legnagyobb költő a zenészek közt.

Fordítás: Bigfoot