Whiskey, csajok, hot rodok, és texasi hangulat: ZZ Top, Ben Miller Band – Bécs, Arena 2016.07.07.

Az idei év nem indult fényesen a texasi trió számára: az aktuális ’Hell Raisers Tour 2016’ elnevezésű körút márciusban startolt az USA-ban, és szűk egy hónap múlva félbe is szakadt, Dusty Hill egyik koncert előtt elszenvedett vállsérülése miatt.

Végeredményben egy rossz lépés eredményezte, amikor is a pódium felé tartottak, hogy megkezdjék a show-t, de mivel a színpadra vezető lépcső nem volt rendesen megvilágítva, megbotlott, ráadásul olyan szerencsétlenül, hogy a válla is kificamodott. 2014 augusztusának végén is hasonló okok miatt szakadt meg az amerikai koncertsorozat, akkor a turnébusz lépcsőjéről csúszott le, ahol a csípője szenvedett sérülést. Ilyen szempontból tehát nem mondhatjuk, hogy az elmúlt évek körútjai zökkenőmentesen zajlottak volna.

Az idén elmaradt állomásokat átütemezték őszre, és egy darabig kérdéses volt, hogy az európai körútnak mi lesz a sorsa. De aztán szerencsére június 23-án az öreg kontinensen is elstartolt a turné, méghozzá az angliai Birminghamben, és július hetedikén bevették az osztrák fővárost is, a Missouri államból érkezett előzenekarral, a kiváló Ben Miller Banddel karöltve. Igazán kár lett volna, ha elmarad, ugyanis kb. három héttel a buli előtt minden jegy elkelt.

A legutóbbi találkozás, vagyis a 2009-es budapesti fellépés óta eltelt majdnem hét év, így nagyon időszerű volt már egy újabb randevú, nem beszélve arról az örömteli dologról, hogy négy évvel ezelőtt egy fantasztikus lemezzel is megörvendeztettek minket a fiúk, ami a találó ’La Futura’ címet kapta. Reménykedtem – mint kiderült, nem alaptalanul –, hogy talán arról is elővesznek egy-két gyöngyszemet. Sajnos a magyar rendszeren történő jegyvásárlás gondolata ismét elvetésre került, mivel még mindig nem lehet a kinyomtatható jegy funkciót választani, csak a több ezer forintos pluszköltséget igénylő futár általi kiszállítást, így a kinyomtatható belépő megvásárlása az osztrák oeticket honlapján sikerült, teljesen zökkenőmentesen.

A fellépésnek a Wien Arena elnevezésű koncerthelyszín adott otthont, amiről ránézésre meg nem mondanánk, hogy egy kulturális létesítmény, mert teljesen beleolvad a környék gyárvárosi miliőjébe, ráadásul az Arena felirat is inkább valami falfirkász graffitire emlékeztet.

Hat óra tájban kezdtek gyülekezni a rajongók, és a meghirdetett 7 órás nyitásra már tisztességes sor várt a beengedésre, ami egy percet sem késett, de addig sem volt tolakodás, mindenki fegyelmezetten várta, hogy bejuthasson. A bemenetel gyorsan zajlott, és egyből láthattuk, hogy az Aréna szabadtere nagyon hasonlít az egykori budapesti Petőfi Csarnok szabadtéri részére, mind a felépítését, mind a méreteit tekintve.

Kényelmesen el tudtuk foglalni az első sort, és a várakozás alatt elég hihetetlennek tűnt, hogy minden jegy elkelt, mert a látogatók épp hogy csak szállingóztak a küzdőtérre, illetve egy részük a büfénél időzött, így a háromnegyed nyolcra kiírt Ben Miller Band még csak jó félház előtt csapott a húrok közé.

Egészen egyedi volt, amit ez a négy kicsit bohókás kinézetű, de ízig-vérig déli zenész művelt, mert azon kívül, hogy mindannyian több hangszeren is játszottak, még az éneklést is megosztották egymás között. Rachel, a hegedűs hölgy igazi virtuóz, játéka hamisítatlan countryhangulatot varázsolt az Aréna falai közé, de a többieknek sem volt okuk panaszra.

A legérdekesebb, hogy mindenféle csörömpölő hangszert is használnak, amitől tényleg különleges az előadásmódjuk. Dalaik elég változatosak, a szomorú siratóktól kezdve a pörgősebb, igazi countrybulikba való számokig minden volt itt, így szinte már nekem is kedvem támadt egy kis barbecue sütögetéshez valami déli farmon. A siker persze nem maradt el, egyből az ujjaik köré csavarták az egybegyűlteket, így a fő attrakciót kifejezetten emelkedett hangulatban várta az addigra dugig megtelt nézőtér.

Pontban kilenc órakor aztán elhallgatott a hangszórókból a zene, és megszólalt az intro a „Ladies and Gentlemen! It's party time!” mondattal, majd a dobok mögött hirtelen feltűnt Frank, és nem sokkal utána a színpad jobb oldaláról lazán besétált Billy és Dusty, majd szó szerint színpadra robbantak a kiváló ’Eliminator’ lemezes Got Me Under Pressure című dallal. Ebben a pillanatban a közönség is egyből tombolni kezdett, és bár voltak félelmeim, mert a legutóbbi budapesti fellépésen kicsit öregesnek tűntek, de ennek itt nyoma sem volt, és nagy szerencsére ez ki is tartott az egész koncert alatt.

Meglepő volt az a bivaly hangzás, amivel a fiúk megszólaltak. Aki volt már ZZ Top-koncerten, az bizonyára tisztában van vele, hogy élőben nagyon feszesen és keményen szólnak a kezükben a hangszerek, de erre a fellépésre ez még inkább igaz volt. Billy mester vérbeli déli blues/rockgitáros, aki olyan érzéssel tudja megpendíteni a hathúrost, amihez foghatót ritkán hallani. Dusty és Frank pedig olyan biztos alapot játszik alá, hogy annak párja nincsen. Hiába, nagyon érződik rajtuk a majd’ ötven év közös zenélés. Különösen energikus indítás volt, amin fáradtság vagy öregesség még csak szikrányit sem érződött.

A legjobb, hogy ők képesek mindenféle egyéb látványelem nélkül lehengerlő nyitányt produkálni, és egy elég puritán kinézetű színpaddal is végig fent tudják tartani az érdeklődést. Persze Frank dobcucca azért elég jól nézett ki azokkal a lábdobokon lévő törzsi maszkokkal, amik időnként különböző színekben világítottak.

Billy és Dusty is hozta a formáját, amikor például a zene ritmusára léptek jobbra-balra, vagy épp együtt mozogtak, mint a nyitódalt követő Waitin’ For The Bus és a Jesus Just Left Chicago című gyöngyszemekben. Itt történt egy kis baki, ugyanis a „buszos” dalban a gitárszóló végén ismét a nyitóriff következik a dob tempójával együtt, amit Frank a cigije meggyújtása miatt elfelejtett leütni. Jót mosolyogtak rajta, és egy ritka pillanatnak lehettünk szemtanúi, ugyanis róla köztudomású, hogy nem sokat nevet a színpadon, hanem általában csukott szemmel üti a kettőnégyeket – de azt olyan halálpontosan csinálja, amibe nem lehet belekötni.    

A buli első fele igazi tombolás volt, egészen a Rough Boy című dalig. Egyből a koncert elején elnyomták az ’Eliminator’ talán leghíresebb számát, a Gimme All Your Lovin’-t, aminek a refrénjét az egész aréna velük énekelte. Viszont itt feltűnt, hogy Dusty nem minden dalt játszik basszusgitáron, volt egy szintetizátora is. Szerencsére különbség nem volt hallható a dalokban, de valószínű, hogy a válla még nem jött rendbe teljesen a sajnálatos tavaszi baleset után. Elhangzott a kilencvenes évek nagy túlélője, a Pincushion is, és sajnos ezen az egy dalon kívül teljesen kihagyták azt a korszakot, pedig a frenetikus ’Recycler’ albumról is elővehettek volna egy-két nótát.

Viszont a legutóbbi album, a ’La Futura’ két dallal is képviseltette magát. Az I Gotsta Get Paid kapott egy torzított gitársávot, ami már a lemezverzión is eszméletlen dögöt és keménységet adott ennek a nótának. Hihetetlen volt, hogy ezt koncerten is mennyire jól meg tudták szólaltatni, igazi bitang hangzást kaptunk az arcunkba – ahogyan Billy egymásra pakolta a durva riffeket, attól nemcsak nekem maradt tátva a szám, hanem még jó páran összenéztek e nóta hallatán.

Az ’Afterburner’-ről a lassú Rough Boy is elhangzott, ezt követte egy kiváló feldolgozás, méghozzá Robert Petwaytól a Catfish Blues, természetesen Dusty Hill énekével.
Hogy végig gondoskodjanak a lendületről, a kettő közé beszúrták Jimi Hendrix Foxy Lady című klasszikusát. Ez nem is meglepő, hiszen Billy ZZ Top előtti bandája, a The Moving Sidewalks előzenekar volt Jimi egyik turnéján, és a legendás gitáros már akkor úgy vélekedett, hogy Billy még sokra fogja vinni, ha a zenei pályán marad... Kétség sem fér hozzá, hogy igaza lett.

A Cheap Sunglasses ismét bemozdította a közönséget, majd Billy elkiáltotta magát hogy: „Itt az idő inni egy kis whiskeyt!!!”, és belecsaptak a ’La Futura’ másik dalába, a Chartreuse című gyöngyszembe. Innentől kezdve pedig nem volt megállás, a koncert vége igazi slágerparádéba torkollott. 

A korábban a Gimme All Your Lovinnal megkezdett ’Eliminator’-blokk a Sharp Dressed Mannel folytatódott, szintén nagy lendülettel és feszességgel, ami természetesen hatalmas ovációt váltott ki. Majd előkerültek a fehér bolyhos gitárok, pontosabban Billynek gitár, Dustynak pedig szintetizátor, és már kezdődött is a fantasztikus Legs című dal. Külön kiemelendő, hogy nagyon tempósan tolták a srácok, és ami még ennél is jobb, hogy a szám alatt végig szólt a dobgép, pont úgy, mint az albumon.

Bő egy óra után véget is ért a buli első fele, majd a közönség kitartó visszatapsolásának köszönhetően pár perc múlva indult is a ráadás a La Grange című klasszikussal, amiben Billy megeresztett egy egyujjas szólót, miközben a másik kezével a közönségre mutogatott. Fantasztikus volt, az egyszer biztos, és igaz, hogy más dalban is gitározott egy kézzel, de ez talán itt volt a leghatásosabb. Ezt a megszokott módon a ’Fandango!’ lemezes Tush követte, amiben Billy elővette a szivarját, és kereste az öngyújtóját, ami nem volt nála, majd az egyik technikus, Elwood adott neki tüzet, amit meg is köszönt. A dal után ismét levonultak a színpadról, de a közönség egy jottányit sem engedett, és Elvis Presley híres dalával, a Jailhouse Rockkal búcsúztak a bécsi Aréna nézőitől, és ezután már tényleg vége volt.

Percre pontosan 80 perces show-t kaptunk, de ez olyan 80 perc volt, ami lassan a hetedik x-et betöltő zenészektől nem mindennapi dolog. A hangulatuk is nagyon jó volt, és úgy egyébként ezek a fiúk ugyanolyan lazák most is, mint az elmúlt majdnem ötven évben bármikor. Látszik rajtuk, hogy nagyon élvezik a zenélést, és náluk profibban, valamint hitelesebben talán más nem is tudja előadni ezt az ízes, laza, texasi bluesos rockot.

Nem rutinból vagy unottan nyomták le a koncertet, hanem fiatalosan, lendületesen és erőteljesen. Reméljük, hogy még sok-sok évig zenélni fognak, és ha igaz, amit Billy nyilatkozott nem olyan régen, akkor még talán egy új albumot is készítenek majd.

A ZZ Topnak és a kiváló előzenekarnak köszönhetően kaptunk egy hangulatos „texasi estét”, illetve egy kis szeletet a déli életérzésből, és természetesen ez most is varázslatosra sikeredett.

Setlist:       

Got Me Under Pressure / Waitin' For The Bus / Jesus Just Left Chicago / Gimme All Your Lovin' / Pincushion / I'm Bad, I'm Nationwide/ I Gotsta Get Paid / Rough Boy / Foxy Lady / Catfish Blues / Cheap Sunglasses / Chartreuse / Sharp Dressed Man / Legs / La Grange / Tush / Jailhouse Rock

Szerző: Kidlacee
Képek: volume.at, Kidlacee