Civil War: Gods and Generals

A nagy zenekarok kettéválásaiból szinte mindig csak vesztesek születnek, gondoljunk csupán a Nightwish és Tarja esetére, vagy a Rhapsodykra: az anyazenekar teljesítményét és sikereit nem igazán sikerül nemhogy túlszárnyalniuk, de elérniük sem. A Civil War is hasonlóképp született: Joakim Brodén, a frontember Pär Sundströmmel karöltve fenéken billentette a Sabaton többi tagját, akik aztán megalapították az utódzenekart, aminek már a nevéből következtethettünk arra, hogy korábbi bandájuk vonalát kívánják továbbvinni.

Az Astral Doors torka, Nils Patrik Johansson kitűnő választás volt, hiszen hangszíne távolról sem hasonlít Joakiméra, így a hasonló zenei világ mellett mégis képesek voltak valami mást letenni az asztalra. Míg a Sabaton továbbra is maradt a nyersebb, militarista hangvételnél, a Civil War ugyanezt a hangzást egy epikusabb, heroikusabb vonallal toldotta meg. A debütalbum, a ’The Killer Angels’ szépen fel is került az aktuális év toplistájára, így érthető lelkesedéssel vártam az újabb kiadványt is…

Ami első hallásra keserű szájízt hagyott maga után. Sehogy sem akart egy egésszé formálódni, túl sok volt a lassulás, az ide-oda beszúrt zongoratémák, az egy-két dalban feltűnő folkos hangulatfestés, kicsit úgy tűnt, a „sokat markol, keveset fog” állapot áll fenn. Az ismétlődő, egyre bátortalanabb újrahallgatások, próbálkozások alatt azonban megérett a lemez. Továbbra sem áll össze egy teljes egésszé, de sok fantasztikus dalt tudnék kiemelni róla, mint például a speedes USS Monitor, a heroikus Knights of Dalecarlia, a billentyűszólóval megtámogatott, záró Colours On My Shield, a címadó Gods and Generals. Mind-mind nagyszerű, vérbeli Civil War szerzemények, amik a korábbi lemez rajongóit biztosan megnyerik majd maguknak, még akkor is, ha a ’Gods and Generals’ jócskán tartalmaz furcsaságokat és érdekes újításokat is.

A kezdés elég erős, a szimfonikus intróval bevezetett War of the Worlds – Bay of Pigs duó az előző album poweres-heavys hangulatát idézi. A skót felföld világába kalauzol el a Braveheart és a Mad Piper; előbbi furcsa, zongorás témája nehezen egyeztethető össze a poweres zúzással a refrénben; a második dal pedig kissé kilóg a sorból kísérletezős, ír népzenés témáival, ám a folk rajongóknak nem kell csalódniuk benne, érdekes színfolt a lemezen. Az album közepe viszont nagyon csúnyán leül, itt négy dalt simán kiszórnék (Tears from the North-Schindler’s Ark), az újrahallgatásokkor át is ugrom ezeket, messze nem az a színvonal, mint a kezdő- és zárónóták. Nils Patrik Johansson kétségtelenül egy rettenetesen jó énekes, ám énektémái korántsem ütnek akkorát, ha nem eresztheti ki tisztességesen a hangját, márpedig néhol úgy érzem, korlátok közé szorul.

Kicsit kettősre sikeredett számomra ez a lemez. Hiába, hogy szép számmal szerepelnek az erős, kiváló slágerek, nem tudok nem csalódással tekinteni a csaknem húszpercnyi játékidőre, amit képtelen vagyok élvezni az albumon. Ezen gyenge dalok nélkül erős nyolcast érdemelnének a srácok. Szóval jócskán elmarad elődjétől a ’Gods and Generals’, ám olyan jeleneteket villant fel, amelyek a jövőre nézve iránymutatóak lehetnek, ha ki akarnak szakadni a saját maguk és az anyabanda teremtette korlátok közül. Egyelőre azonban csak dőljünk hátra, élvezzük a zenekartól várt harcias riffeket és Nils Patrik Johansson fantasztikus orgánumát. (6/10) (Ivetka)

Lassan 3 év is eltelt azóta, hogy Rikard Sundén, Oskar Montelius, Daniel Mullback és Daniel Mÿhr nem teljesen önszántukból otthagyták a Sabatont, és megalapították a Civil Wart. A basszusgitáros Stefan "Pizza" Eriksson lett, és Nils Patrik Johansson (Astral Doors, Wuthering Heights) állt a mikrofon mögé.  Még abban az évben, novemberben meg is jelent a ’Civil War’ EP, majd rá nem egészen 7 hónappal később, 2013. június 11-én kijött az első nagylemezük, a ’The Killer Angels’. A lemez elég sabatonos lett, néhol kisebb újításokkal, és persze egy teljesen más karakterű énekhanggal, ezért elég jól fogadták. Időközben felvették a gitártechnikusukat harmadik gitárosnak, és ebben a terjedelmes felállásban készült el a csapat második lemeze, a ’Gods and Generals’. [A gitáros Oskar és a basszusgitáros Pizza azóta kiléptek az együttesből - a szerk.]

A lemez Michael Shaara Gods and Generals (Istenek és tábornokok) című polgárháborús regénye után kapta a címét, tehát már innen látható, hogy a csapat megmaradt a jól bevált amerikai polgárháborús és történelmi témáknál. A borítót Sallai Péter (Bornholm) tervezte, és kiváló munkát végzett. A lemezen található 10 dal és 2 bónusz elég változatosra sikeredett, gyors, középtempós és lassabb számok egyaránt találhatóak rajta, de inkább a középtempó dominál, ebből is látszik, hogy a srácok megpróbálnak kikerülni a Sabaton miatt rájuk aggatott skatulyából. Ez többé-kevésbé sikerül is nekik.

Elég meghallgatni például a lemez egyik fénypontját jelentő The Mad Piper című dalt. A dudaszó váratlanul hathat bármely power metal zenekarnál, de itt tökéletesen működik. Amikor szólózik, azzal a géppuskaszerű dobbal együtt egyszerűen fenomenális. A csatamezőn érzi magát tőle az ember, miközben a katonákat skótdudások vezetik a harcba. Vagy ott van a Braveheart pattogós tétele, ami a zongora és a kemény gitárriffek váltakozására épül. A klipes nótát (Bay of Pigs) sem tartom már olyan rossznak, mint amikor először meghallottam, megbarátkoztam vele, sőt megszerettem.

Találunk két lassabb számot is a lemezen, a Tears From the North-t, ami egy viking hajóégetős temetésre kalauzol, valamint a Schindler’s Ark névre hallgató tételt, ami a Sabaton Final Solution és az Inmate 4859 dalaihoz hasonlóan a holokauszt témáját közelíti meg, ezúttal Oscar Schindler történetén keresztül (Schindler listája). Ironikus, hogy a lemezcím ellenére csak két dal köthető az amerikai történelemhez, illetve a polgárháborúhoz. Az egyik a Gods and Generals, a másik pedig szerintem a lemez másik fénypontja, a USS Monitor, egy pörgős, lendületes, tipikus power metal szám az Egyesült Államok haditengerészetének első páncélozott hadihajójáról. A két bónuszdalt is elég jónak találtam, tökéletesen beleillenek a lemez koncepciójába, kiegészítik azt. A Knights of Dalecarlia egy tipikus sabatonos nóta, magamban mindig várom, hogy mikor kezd el énekelni Joakim Brodén. A Colours On My Shield meg egy jó középtempós dal, leginkább az I Will Rule The Universe-hez tudnám hasonlítani, annyi különbséggel, hogy abban nincsenek a szamurájokéhoz hasonl, „Warriors fight forever” csatakiáltások. Aki látta Az utolsó szamuráj című filmet, az tudja, miről beszélek.

Összességében a Gods and Generals egy jó lemez lett, újító, jó, szokatlan és középszerűbb, rosszabb, megszokott dalokkal. Szerencsére az előbbiből valamivel több van a lemezen, így mindenképpen jobb lett, mint az előző lemez, több rajta az újítás és jobban sikerült eltávolodni a Sabaton világától. Első hallgatásra talán nem jön át mindenkinek, de többször végigpörgetve a lemezt hamar bekerült a kedvencek közé. Ha választanom kellene a tavaly megjelent ’Heroes’ és a ’Gods and Generals’ között, akkor biztos, hogy inkább ezt tenném be a lejátszómba. (8/10) (Szimjon)