Wolfpakk: Rise Of The Animal
írta CsiGabiGa | 2015.03.26.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A farkasok gyakran portyáznak a metal zene erdejében. Már a nyolcvanas években ott volt Wolf, majd White Wolf (Blaze Bayley is a Wolfsbane-ben kezdte), sőt, az Accept színeiben egy gitározó farkas, Wolf Hoffmann is felbukkant. Egyszer még csapatba is verődtek (Company Of Wolves) Frankie A Róka (azaz dehogy, Frankie La Rocka) vezetésével. Manapság meg egyenesen elszaporodtak: Wolfs Moon, Wolfspring, Wolfcry, Virginia Wolf, Leatherwolf, Lonewolf, Powerwolf, de a Deathwolf személyében még egy zombifarkas is rontja a levegőt. Ebben a farkaskavalkádban hogy is lehetne kitűnni? Először is, válasszunk jó nevet! „Legyünk mi a FarkasfalKKa! Így, két K-val. Mer' így sokkal menőbb!” Aztán válasszunk jó csapatot! Mer' a jó vezető ismérve, hogy magánál okosabbakkal, ügyesebbekkel veszi körül magát, akik elvégzik helyette a piszkos munkát, míg ő learatja a babért, akarom mondani, letarolja a birkakoszorút.
Nos, a fenti listát böngészgetve el kell ismerni, Michael Voss jó vezető. Tudván, hogy saját maga csupán egy középszerű gitáros-énekes, ám annál nagyobb mágus (producer-zeneszerző), belenézett kristálygömbjébe, és maga mellé vette társnak a svájci illetőségű ex-Crystal Ball énekest, Mark Sweeney-t. Mikor kiderült, hogy énekesként ő is csak egy hangyafasznyival jobb, ráadásul kettejük hangszíne is nagyon hasonló, egy zseniális húzással kinevezte magukat a környék legjobb FarkasfalKKájának, és egyre csak özönlöttek hozzájuk a jobbnál jobb énekesek, gitárosok, hogy együtt meneteljenek a metalerdőben, amúgy germánosan odacsapva a lábukat, hogy dübörögjön az avar alatt a föld. Csinált ő már ilyet korábban is, de az a Voices Of Rock elnevezés annyira elcsépelt volt, hogy hamar elfeledték. Plusz most, mint falKKavezér, még kedvére ki is eresztheti a hangját, míg az olyan rock és metal(t)orkok, mint Michael Kiske, Andi Deris, Marc Storace vagy Joe Lynn Turner, csak asszisztálhatnak neki a sikerhez. Az első lemezen egy kicsit túlzásba is vitték az éneklést ők ketten, nem igazán hagyták szóhoz (sorhoz) jutni a náluk sokkal jobban vonyító metalfarkasokat. A két évvel későbbi második albumra felismerték és kiköszörülték ezt a csorbát, s most, újabb két év elteltével itt a harmadik futás. A FarkasfalKKa ismét végigszáguld a metalerdőn, hogy rendet vágjon az izgága AOR-nyuszik és lomha hard-rock-elefántok között!
Míg Gereon Homann dobos és Jean-Marc Viller háttérvoKKalista állandó a csapatban, a többieket rendre cserélgetik, mint hokiedző a sorokat. És ahogy elnézem, sikerül mindig új titánokat találni, legalábbis eddig nem volt ismétlődés az első sorokban: a sztárénekesek színvonala nem csökkent, a gitárhősöké viszont ha lehet, még nőtt is. A zene ellenben valamelyest változott az előzőekhez képest, az egyébként akceptálható germán metal vonalat a német Bundesliga másik ágára, a Helloween, Gamma Ray, Freedom Call jellemezte galopp metalra cserélték, sőt egyre erősebb a hard rock hatás, talán nem véletlen, hogy Don Dokkent (Dokken), Joe Lynn Turnert (Rainbow), vagy Ted Poleyt (Danger Danger) hívták el a brancsba. De a Ted Nugent–Gary Moore–Axel Rudi Pell röppályát bejárt Charlie Huhn is ismertebb a hard rock múltjáról, mint a germán metal életben tartásáért a Victoryban tett fáradozásairól. A videóklipes Sock It To Me is a hard rock és a heavy metal vékony határán mozog, míg a zene leginkább átkötés az előző lemez Accept világához, Bon Scott evilági helytartója, Marc Storace (Krokus) belépése a második strófánál erősen a hard rock felé húzza a mérleget. A szóló meg olyan, mint Vossi minden próbálkozása: elsőre hatásos, de ha jobban odafigyelsz, rájössz, hogy ezerszer hallott ősrégi panelekből épül fel az egész. De neki pont ehhez van tehetsége. Úgy pakolja egymás mellé a néhol vérciki frázisokat, hogy a végén felkiáltasz: „Ejha, ez qrvalyoo!”
A hard rock vonal zászlóshajója JLT, aki skót felföldekről énekel a Highlandsben, még skótdudával is megtámogatják, hogy biztosan értsd. De hogy kerül mellé egy kelta rock gitárszóló a la Black Rose? Talán most kelt-a skót a felföldön? Ez van, ha germánok próbálnak angolszász gyökereket ereszteni. Keverik a szezont a ..szommal. A Monkey On Your Back is erős alkotás az Alice Cooper utánérzésével, amire rá is játszanak egy Ryan Roxie (Alice Cooper) gitárszólóval, a háttérben pedig a Foreignert is megjárt Mark Schulman cifrázza. A leggyengébb eresztés talán a Running Out Of Time, ahol Don Dokken énekli a refrént harmatgyengén, alig hallhatóan, és csak Doug Aldrich szólógitárja menti meg a dalt a teljes csődtől.
Bezzeg a germán metál vonal odab...! Rögtön ott a nyitó Rider Of The Storm Andi Derisszel, akinek Mike Terrana szolgáltatja a kétlábgépes talpalávalót, míg a megszokott monumentális címadó zárótételben (Rise Of The Animal) Michael Kiske, Andi brancssógora (a lyuksógorok mintájára) a tőle megszokott könnyedséggel teszi fel a pontot az i-re. Igaz, itt olyan muszáj-lábdob megy a dal alatt, hogy szinte agyonvágja az egészet. Pedig még Ritchie Blackmore szellemét is megpróbálták a dalba belecsempészni Axel Rudi Pell kezei által (megmondom, ahogy van, kevés sikerrel). Kiske viszont egyedül is eladja a majd kilencperces dalt.
A Somewhere Beyond (Honnan olyan ismerős ez a cím? Valahol a 'Beyond' környékén keresd a választ!) a Freedom Call himnikus power metalját idézi az Accept után a Bangalore Choirt is hazavágó David Reece énekével. De ez a dal annyira jó, hogy ő sem tudja tönkretenni. Ráadásul John Norum (Europe) is leteszi a névjegyét a nóta mellett. A Judas Priest riffekre énekelt Bay City Rollers vokál a High Rollerben érdekes színfolt, de nem kiemelkedő, még Chris Slade dobolása sem teszi azzá. Az első lemez legemlékezetesebbje volt a Soto énekével megtámogatott Heaven And Hell koppintás, a Let Me Die, ennek hasonlóan lomha, Black Sabbath-os riffelésű kistestvére a Black Wolf, melyben a Pink Floyd-os akusztikus bevezető után mintha újra Jeff Scott Soto énekelne Rick Altzi álnéven. Hasonló a Charlie Huhn közreműködésével előadott Grizzly Man is, csak itt a vendéghang nem ugrik úgy ki az alfahímek üvöltése mellett. A nyugodt középtempóban viszont Simon Phillipsnek van lehetősége a háttérben bizonyítani, hogy van élet a kettő-négyen túl is. A kvázi bónuszként a végére biggyesztett Universe Vossi üdvöskéjével, Michaela Schoberrel (remélem, dugja a csajt rendesen, mert más okát nem látom, hogy keveredett eme illusztris társaságba) az Edenbridge melankólikás metaljára emlékeztet, annyira Sabine Edelbacher klón ez a csaj. Ez a szimfonikus metal próbálkozás már az előző lemezeken sem jött be, talán nem kellene erőltetni ezt a vonalat.
Legutóbbi hozzászólások