Lacuna Coil: Broken Crown Halo

A hatalmas lemezdömpingben nagyon nehéz naprakésznek lenni, hiszen mire kiismerjük egy album minden zegzugát, addigra megjelenik másik három-négy olyan korong, ami szintén figyelmet követel, ez az ördögi kör pedig egyszerűen nem zárul be. Ugye ismerős? Nagy szerencsénkre az uborkaszezon a segítségünkre van, úgyhogy ilyenkor behozhatjuk a lemaradást, ennek köszönhetően kerül most terítékre az olasz banda ’Broken Crown Halo’ albuma. Mielőtt nekikezdtem az írásnak, megkíséreltem lecsekkolni, hogy a hazai rock/metal sajtóorgánumokban milyen volt a fogadtatása a lemeznek, de nagy meglepetésemre sehol nem foglalkoztak vele részletesen. Nos, ha meghallgattátok, akkor valószínűleg értitek, hogy miért van ez. Először nagy csalódottság lesz úrrá a kedves LC rajongón, de azért idővel ennek a korongnak is meg lehet találni a pozitívumait. Pedig olyan szépen indult Cristináék története, emlékszem sok-sok évvel ezelőtt mennyire bele voltam habarodva a zenéjükbe, különösen a korai érájukba. Az ’In A Reverie’ és az ’Unleashed Memories’ fülledt romantikája a ’Comalies’ lemezen csúcsosodott ki, nem véletlenül ezzel a koronggal robbantak be a köztudatba. Ezután viszont a bekebelezte őket az amerikai piac és a ’Karmacode’ már ennek jegyében született, és ugyan még rejtegetett meglepetéseket, azonban a legutóbbi két lemezzel egyértelműen történelmi mélypontra süllyedt a gárda. Ebből a gödörből kellene kimászniuk a taljánoknak a ’Broken Crown Halo’-val.

Nem akartam lelőni a poént már az elején, de sajnos muszáj: nem sikerült kikecmeregniük a szürkeségből az olaszoknak, ugyanott folytatják, ahol a ’Dark Adrenaline’ abbamaradt. Továbbra is a jellegtelen, nu metalos riff-köntössel körbeölelt pop dallamokat halmozzák egymásra. Persze ezt is lehet színvonalasan csinálni, de némely dal annyira primitív, hogy én szégyellem el magam ezek hallatán. Ilyen például a másodikként érkező Zombies, amiben nem igazán kell megerőltetned magad, hogyha gitáron akarod eljátszani, annyira egyszerű riffeket sikerült összehordani. Bár a közepébe belefért egy szóló is, viszont amennyire meglepő ez a húzás, legalább annyira borzalmas a hangzása. Az elektronikus prüntyögések jól szólnak, a riffek is megdörrenek, de a dobhangzás és a szólók „száundja” nem passzol az ízlésemhez, nagyon súlytalanok, erre nagyobb gondot kellett volna fordítani. Legfőképp azért, mert ez az utolsó lemeze Cristiano Mozzati dobosnak és Cristiano Migliore gitárosnak, a búcsút pedig illett volna szépre rendezni. Természetesen az ígérgetések – mint általában – most is megvoltak, repkedtek az „ez lett a legerősebb albumunk” jellegű mondatok, plusz hozzátették, hogy mindennapjaink filmzenéjének is beillene a ’Broken Crown Halo’. Ezt eltalálták, hiszen legalább annyira szürke, mint egy átlagos nap vagy egy egész hét a melóhelyen eltöltve. Meglehetősen bepipultam az első hallgatás után, majdnem elhajítottam a laptomom zenéstől együtt, egyszerűen nem értem, hogy lehet a langyos vízben üldögélni évekig különösebb erőfeszítés nélkül. Na jó, ennyire azért mégsem szörnyű a helyzet, mert mindezt akkor érezheted, hogyha csak egy esélyt adsz a lemeznek az előző albumok ismeretének tudatában. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy akadnak még ötletei a csapatnak, ezt bizonyítja a lemez utolsó a dala, a One Cold Day is. Egy nagyobb lélegzetű, sötét szerzemény, ami az egykori Lacuna-gitáros Claudio Leo emlékére íródott, aki tavaly hunyt el hosszú betegség után. A zenedobozt idéző hangok után minden előkerül a dalban, ami a zenekar védjegyévé vált eddigi pályafutásuk során. Érzelemgazdag, kifejező énektémák, melyeket a hangszerek nem tesznek jellegtelenné, nem tompítanak el, hanem még inkább előtérbe helyeznek, megnyitva az utat ezzel az ember szíve felé. Ezt nagyon tudják Cristináék, mindenképpen erre kellett volna jobban ráfeküdni.

Ezen kívül akadnak még ígéretes megmozdulások az albumon, a Hostage To Light, az I Forgive (But I Won’t Forget Your Name) és az In The End Feel Alive a ’Comalies’ és a ’Karmacode’ világát hordozza magában, olyan darabok, melyek miatt érdemes újra és újra elővenni ezt a lemezt. Az egybefonódó énektémák, Andrea Ferro félig-meddig éneklése – sajnos az elmúlt évek alatt sem lett belőle hangszálbajnok – és az elektronikus effektek nagyon jó arányban lettek egybeolvasztva, ráadásul ezekben a nótákban nem a pincébe hangolt gitárok dominálnak, hanem az érzelmek. Ezen a ponton muszáj megsüvegelni Cristina Scabbia, a banda vezéregyéniségének teljesítményét. Hihetetlen, hogy magával ragadó előadásmódjával ennyi év után is képes ugyanolyan magasságokba és mélységekbe elkalauzolni a hallgatót, és ha ez nem volna elég, a hangja semmit sem kopott, élőben is hibátlanul, energikusan szerepel. Ettől függetlenül fogalmam sincs, hogy mikor fog valami előremutató, újszerű dologgal előrukkolni a Lacuna Coil a jövőben, de talán a két Cristiano távozása lezár egy korszakot, ami után elkezdődhet a dicső felemelkedés, amit már oly sokan várnak.