A megalománia szuprém humanizmusa: Nile - Club 202, 2013.09.03.

írta Csiger Ádám | 2013.09.07.

Főzenekarként tért vissza Magyarországra az egyiptomi témájú technikás death metalt jó húsz éve játszó Nile. Télen a Morbid Angel és a Kreator előtt léptek fel idehaza, az ‘At the Gate of Sethu’ című új albumukat bemutató európai turné második részében pedig őket vezeti fel a szintén „kosztümös” metalt játszó Ex Deo.

 

 

A téli Pecsás bulinál töményebb death metal koncertet nehéz elképzelni, bár csak a Nile és a Morbid Angel súlyával voltam elégedett, a Kreator elmaradt mögöttük. Bár nem szégyen az említett két banda előtt fellépni, mégis kevés volt akkor és ott annyi a Nile-ből, így nem akartam kihagyni az ’At the Gate of Sethu’ című új lemezüket bemutató európai turné második részét. A szintén ókori (és idén márciusban a Club 202-ben egyszer már fellépett) Római Birodalomról mesélő kanadai Ex Deo már kevésbé érdekelt. Tetszik a „történelmi-kosztümös” tematikájú metal műfaja, de ezen belül jelentős különbségeket látok az Ex Deo és a Nile között, zenéjük jellegében és minőségében egyaránt. Nem biztos, hogy teljesen fair összehasonlítani eddigi életművüket, hisz a Nile 1993 óta létezik, hét nagylemezük van, míg az Ex Deo 2010-ben alakult, eddig két albumot tudnak maguk mögött. De mégis: a Nile az egyik legizgalmasabb szereplő a death metal színtéren. Láthatóan halálosan komolyan viszonyulnak az egyiptomi, tágabban közel-keleti zenei és tematikai gyökereikhez. Zseniális közel-keleti folkos témára épül például az új album egyik legjobb dala, a Supreme Humanism of Megalomania, az ókori Egyiptom misztikus és főleg horrorisztikus történelme pedig a deathes (sőt néhol akár blackes) szövegekhez szolgáltat hangulatot. A hat régebbi albumukról bőven összejön egy méregerős szett, a két legjobbjuk talán a ritka súlyos és fenséges Sacrifice Unto Sebek és az epikus hangvételű, majd 12 perc hosszú Unas Slayer of the Gods. Nem véletlen, hogy a Kerrang! a „death metal megmentőiként” dicsérte őket: az ‘At The Gate Of Sethu’ a legsikeresebb albumuk. Az ember azt hinné, kimeríthetőek a koncepciójukban rejlő lehetőségek, de nem: a Supreme Humanism of Megalomania a legkeletiesebb hangulatú, az The Inevitable Degradation of Flesh a legbrutálisabb és technikásabb számuk, és briliáns a klipnóta Enduring The Eternal Molestation of Flame is.

Ezzel szemben az Ex Deo csak mellékprojektje a Kataklysm-énekes Maurizio Iaconónak, erősen Nile-utánzat szaga van (sejtették ezt ők is, meg is hívták Karl Sanderst az első albumukhoz vendégszerepelni), a frontember ráadásul olasz, amivel ebben az esetben jól jár. Arról nem is beszélve, hogy az ókori Róma sokkal divatosabb, mainstreamebb, mint Egyiptom, elég a Gladiátorra, a Spartacus: Vér és homokra vagy a többi kosztümös filmre gondolni. Az is probléma, hogy a korabeli Egyiptomhoz képest egészen civilizált ókori Rómához sokkal inkább a háborús témájú metal (pl. power metal) illik, nem pedig a death, az Ex Deo tehát hoz némi technikásságot, brutalitást, és főleg katonás tempót, keménységet és kitartást, de mindez semmi a Nile sötét, romlott és nyílt harc helyett lassan ható méreggel ölő hangulatához. Az Ex Deo generikus keményzene, a Nile művészete viszont olyan, mintha egy ókori egyiptomi témájú horror soundtrackje lenne, mondjuk a Múmiáé, pontosabban annak egy kevésbé Indiana Jones-os, brutálisabb verziójáé.

A Club 202-ben fellépett még a Decease, a Black Therapy és a Nile-t a turnéra is kísérő francia Svart Crown. Egyéni szociális problémák miatt, és okulva a rendszeresen hajnalig elhúzódó Dürer kertes death bulik tapasztalataiból, úgy terveztem, legkésőbb az Ex Deo körülbelülre meghirdetett kezdési időpontjára futok be, a többi fellépővel nem terhelem kapacitásaimat, annál több hely marad a Nile-nak. A Concerto szervezése halálpontos volt, mert az Ex Deo időben kezdett, bár ezt csak sejtem, mivel minden igyekezetem ellenére sikerült elkésnem (sors keze, hisz amúgy sem tudtam volna róluk pozitívat írni), ráadásul nem is játszottak sokat. Woody Allen azt mondja az Annie Hallban, hogy ha moziban lekési az első pár percet, akkor már be sem ül, és én sem szoktam a felénél elkezdeni egy regényt, és aztán ezek alapján recenziót írni róla (pláne negatívat), így ugorjunk is a főattrakcióra, a Nile-ra.

A szervezés továbbra is kínosan pontosnak bizonyult: még nem volt 22 óra, amikor a molett Val Kilmerre hajazó Sanders elősomfordált, lefotózta az egybegyűlteket, majd negyedmagával rákezdett a himnuszra, azaz a Sacrifice Unto Sebekre. Aki nem ismeri őket, azt hiheti, hogy nem Sanders, hanem Dallas Toler-Wade gitáros-énekes a frontember a bandában, egy sokat használt promóképen pedig George Kollias dobos áll középen. A dobos nagyszerű világfájdalommal az arcán verte végig a koncertet, arról pedig, hogy görög, az a gondolatom támadt, hogy mennyire hasonlít a Nile zenéje a szintén kosztümössé és folkossá vált, hasonlóan zseniális Rotting Christ-re. Toler-Wade Devin Townsendet idéző grimaszokkal igyekezett lopni a show-t. Sikertelenül: Sanders sziszegése és halálhörgése mindent überelt (még a The Inevitable Degradation of Flesh erős refrénjét is), gitártémáit, bravúros szólóit pedig cifrázta, ahogy kell, magasabban tartotta ki, mint azt a lemezfelvételeken tette. További három számot követően egymás után előadták az új album három legjobb (fent emlegetett) dalát.

Nem csak daltémáikban, de saját életművükön belül is időutazást valósítottak meg, ahogy ezek után visszatértek a régi albumokhoz. A turné első részén előadott szett mellett előhoztak néhány ritkán játszott régi számot is, melyek közül volt olyan, amelyet – Sanders szerint – tíz éve nem játszottak Európában (Unas, The Blessed Dead, The Howling of the Jinn stb.). A szimfonikus, sampleres betéteket nem használták olyannyira túl, mint mostanában mondjuk a Dimmu Borgir szokta, itt főleg a prehisztorikus brutalitáson és a csupasz technikásságon volt a hangsúly. Ehhez (számomra) kifogástalan hangerő és hangzás társult, a hangszerek gyönyörűen szóltak, bár ezért talán nem a hangosítókat, hanem a zenészeket illeti a dicséret (vagy csak ennyire hatott rám a mitikus halandzsázásuk?). Az utolsó szám most is a záróhimnusz Black Seeds of Vengeance volt, melyet én megcseréltem volna az előtte játszott Unassal, mivel a monumentális 12 perces eposz lassúsága és súlyossága okán is jó outro lett volna. Nagyjából 70-80 percet játszhattak, ez lehetett volna egy kicsivel több is, hisz mégis csak ők a főzenekar, bőven vannak még játszható számaik, ennél nagyobb turnéjuk talán sosem lesz. Az volt az érzésem, a zenészek is hamar túl akartak esni a dolgokon, lehettek volna motiváltabbak ezen az estén, azt hiszem, a Nile minden sikerük és kiválóságuk ellenére is kissé alábecsült banda, ami nyilván aznap sem hatott rájuk inspirálóan. Mindenesetre ennek a koncertnek nem kellett volna ennyire „időben” véget érnie, lehetett volna hosszabb, kimerítőbb, fájdalmasabb. Nem volt „túl sok a jóból”, hiszen tudjuk: Nile-ból nincs mennyiség.

Setlist:

Sacrifice Unto Sebek / Defiling the Gates of Ishtar / Kafir! / Hittite Dung Incantation / Enduring the Eternal Molestation of Flame / The Inevitable Degradation of Flesh / Supreme Humanism of Megalomania / The Blessed Dead / The Howling of the Jinn / Ithyphallic / Chapter for Transforming into a Snake / Smashing the Antiu / Unas Slayer of the Gods / Black Seeds of Vengeance

Szerző: Csiger Ádám

Képek: Ex Deo & Nile Facebook. A koncertkép nem a Club 202-ben készült.

Köszönet a Concertónak!

Legutóbbi hozzászólások