Záróakkordok a thrash és a rap modorában: Slayer, Limp Bizkit, Alkbottle, Oomph! - See-Rock Festival 2. nap, Graz, 2013.06.22.

Fergeteges első nap után egy jóval gyengébb második elé néztünk. Főleg úgy, hogy a Mocifej lemondta a fellépést. Ezzel gyakorlatilag a Slayerre hárult a feladat, hogy elvigye a hátán a bulit, mert őszintén szólva a Limp Bizkitnek és a nap folyamán bőséges lehetőséget kapó német nyelvű „legendáknak” nem sikerült felpumpálnia az adrenalint a véremben. Kisdobos, úttörő és cserkész (kinek melyik, évjárattól függően) kötelességtudattól vezérelve azért felsorakoztunk délután a kordonnál a germán Oomph! előadására, miután lecsengett a dió nagyságú jégdarabokkal össztüzet ránk zúdító nyári zápor. Nézzük, megérték-e a harci sérülések!?

Nos, nemigen. Könnyű elintézni ezt a német zenekart azzal, hogy egy Rammstein klón, és mi pontosan ezt is tettük. Nagyvonalúan elsiklottunk azon tény felett, hogy a KMFDM és a Die Krupps mellet őket tekintik a német ipari metal kiagyalóinak és tulajdonképpen éppen fordítva lehet: nagy valószínűséggel a Rammstein az Oomph!-imitátor. Pechjükre jóval kevesebbre vitték, leginkább csak hazájukban ismertek és népszerűek igazán, ezért sok babér számukra aznap nem termett. Ugyan egy kisebb rajongótábor lelkesen üdvözölte őket, de a koncertet megelőzőhöz hasonló nagy vihart nem kavartak, maradjunk ennyiben.

Amúgy nem muzsikáltak rosszul, hozták a műfaj sztenderdjeit, csak éppen túlságosan sok egyéniséget nem lehetett felfedezni bennük. Hacsak a béna fellépő-egyenruhát (matróz-cucc) és az enyhe alter-gothic stichet nem említem, amit ki lehetett érezni a dallamok közül. A hangulat fokozása érdekében tett roppant eredeti próbálkozás, hogy rock-klasszikusokat idézzenek meg a számaik között (pl. We Will Rock You) inkább volt szánalmas, mint vicces. Az utolsóként eljátszott Always Look on the Bright Side of Life pedig egyenes ormótlan baklövés annak tekintetében, hogy ezt a poént a Maiden előző este már ellőtte – csak egy csecsemő nem tudja, hogy Harrisék ezzel oszlatják a tömeget. Egy szó mint száz, abbéli véleményünkben megerősítve ballagtunk a következő fröccsadagért a szünetben, hogy a német humor továbbra is a nem létező fogalmak halmazában keresendő.

Rögvest felértékelődött azonban ez a produkció a következő előadó, a helyi Alkbottle színpadra lépésével. A Motörhead helyére beugró osztrák banda teljesítményét kizárólag a szörnyű és a bűnrossz végpontokkal jellemezhető skálán tudnám elhelyezni. Nem szándékom megbántani ezeket a srácokat, mert lelkesek voltak, de az alapra vett rock 'n' rolljuk csak akkor vált némileg értékelhetővé, amikor erősen hasonlított valamelyik AC/DC nótára. A fél-amatőr, német nyelvű előadás rendesen megkínozta az idegrendszeremet, jó szívvel csak a szólógitárost tudom kiemelni, aki eltévedhetett, mert egész jókat tekert az amúgy teljesen érdektelen zenére.

Lemmyék kiesésének egyetlen pozitív hozadéka az volt, hogy a Slayer így későbbre került és már sötétben tudták elnyomni a műsoruk javát. Ugyanis, ahogy a Ghost esetén, úgy náluk sem kifejezetten előny „a negyven fok árnyékban” jellegű tűző napfény. Bár még az is lehet, hogy náluk ennek sincs nagy jelentősége, ahogy – úgy tűnik – a tagcseréknek se. Bostaph és Lombardo jön-megy, Hannemant váltja Gary Holt, de mindez mit sem számít: bárhol, bármikor, bármilyen felállásban péppé gyalulják az agyad. A Slayer mára intézménnyé vált, az egész több mint az alkotóelemeinek az összege, fogalom, kikristályosodott metal-esszencia, profi koncert- és gyilkológépezet. Olyanok mennek el megnézni őket egy-egy fesztiválon, akik amúgy rendszeresen nem hallgatnak kemény fémzenét. Olyanok, akik évente egyszer ilyenkor kapják meg az esedékes agresszió-beöntésüket, viszont ha már lúd, akkor legyen kövér alapon miért is ne annak leggyorsabb, legvadabb, legsúlyosabb változatával essenek túl a tisztítókúrán?

A hervasztó napkezdet után, bevallom férfiasan, Kingék műsorára mégsem túl nagy lelkesedéssel sorakoztam fel. Lélekben még mindig a Motörheadet sirattam, Arayáékat pedig már sokszor láttam, és őszintén szólva az elmúlt 15 évben gyakorlatilag ugyanazt nyomják. (Gyorsan összeszámoltam, a mostani setlistjük és a 2003-as ’War at the Warfield’ DVD-n szereplő nyolcvan százalékban azonos, 1990 utáni számot alig játszanak stb. Persze ez a legtöbb nagy bandánál így van, ráadásul egy fesztiválon nagyjából ezt is várja tőlük a nagyérdemű.) Aztán rá kellett jönnöm, olyan nincsen, hogy egy Fojtogató koncerten én unatkozzam. A színpadról lehömpölygő energiaáradat még akkor is beszippant és előbb-utóbb heves bólogatásra késztet, ha megpróbálsz neki ellenállni. Ellenállásról ráadásul esetemben szó sem volt, maximum egy kis rezignáltságról, fáradtságról.

Ahogy azt említettem, Hanneman és Lombardo hiánya nemigen tűnt fel. Olyan feszesek voltak, mint a kacsa segge. (Azért ennek a szólásnak az eredetére kíváncsi lennénk... azaz mégse). Ráadásul a hangosítótól erőteljes, ámde tiszta hangzást kaptak ajándékba. Így esett, hogy végül talán a legjobb Slayer koncertemet éltem meg Graz közelében. Amellett azért nehezen tudok elmenni, hogy egy RIP nem sok, annyi nem hangzott el Jeff emlékére. Araya ugyan a világ egyik legrosszabb frontembere, ennyi év alatt sem tanult meg egy értelmes mondatot elnyekegni két szám között, de azért az mégiscsak túlzás, hogy egy szót sem áldozott az egyik alapító tag emlékére. Mindössze a Heinemann molinó emlékeztetett a tragédiára, az is csak a ráadás előtt gördült le. Hááát..., mondom én, intézmény és üzlet, a show-nak pedig mennie kell tovább. (Kotta)

Setlist:

World Painted Blood / Spirit in Black / War Ensemble / Hate Worldwide / Bloodline / Disciple / Mandatory Suicide / Chemical Warfare / The Antichrist / Die by the Sword / Postmortem / Hallowed Point / Seasons in the Abyss / Dead Skin Mask / Raining Blood /// South of Heaven / Angel of Death

Már jócskán sötét volt, amikor ezt az igen barátságos, családias, de annál profibb kivitelezésű fesztivált záró együttes kedvéért utoljára lekapcsolták a lámpákat a SeeRock Festival nagyszínpadán. Habár szemmel láthatóan kisebb tömeg fogadta a Limp Bizkitet, mint előző nap az Iron Maident, azért tekintélyes emberáradat tárult a szemem elé. Teljes sötétség a színpadon, csak a háttérben sejlik fel az együttes logója, míg egy western film betétdala szól intróként a hangfalakból. A harmonika és bendzsó játék után a pódium feketeségét csak egyetlen fényforrás, egy gyöngyház álarc törte meg. A közönség meg természetesen őrjöngött, mert a színpadon termett Wes Borland gitáros, aki már megint valami teljesen őrült maskarát rántott elő a Rocky Horror Picture Show kiárusított gardróbjából. A Ministry Thieves című dalának riffjéből szépen át is mentünk a Rollin’-ba, aminek hatására aztán tényleg felrobbant a küzdőtér. Fred Durst szórta a „fuck”-okat, mi meg „gyönyörködhettünk” a méretes szakállában, amivel csak erősítette a belőle áradó redneck feelinget.

Nem kell ehhez a zenéhez nagy megfejtés. Feszes, szaggatott ritmusok, erőteljes hangzás, fülbemászó refrének. A Limp Bizkitre meg nem mondhatjuk, hogy kockázatot vállalt volna, szépen ától cettig előadták a best of programot. Ez meg úgy jó, ahogy van. A legtöbb embernek a fesztiválon ez nosztalgia volt a köbön. Nekem is hatalmas élmény volt hallani azokat a dalokat, amelyek éppen akkor jöttek divatba, amikor kezdett kinyílni a csipám. A keménység és hangerő vitt itt mindent, a teljes publikum egy emberként ugrálta végig a My Generation-t, a My Way-t, a Rage Against The Machine feldolgozás Killing in the Name-ről meg nem is beszélve. Bár Kotta barátom érdekesen hasonlította össze a két együttest, megjegyezve, hogy a déli brigád előadásában egy árva gitárszólót sem találni, de én nem érzem ezt negatívumnak. A Limp Bizkit egy kifejezetten szórakoztató muzsika. Ezt nem a mondanivaló hajtja, hanem a lendület. Arra tökéletes, hogy másnapra lezsibbadjon a nyakad meg a vádlid. Nekem mondjuk a Behind Blue Eyes és a George Michael feldolgozás Faith kilógott a programból, de ez nem von le semmit a látottakból. Kiváló, dinamikus zárása volt a fesztiválnak.

Összességében csak ajánlani tudom a grazi SeeRock Festivált minden rockrajongónak. Barátságos környezet, minőségi bandák, ráadásul még a városban is van némi látnivaló. A hőségben segít rajtunk a közeli tópart, otthonhagyott gondjainkat pedig feledteti a sör. Maga a fesztiválbelépő sem drága, szállást is találni olcsón a városban. Egyedül a sörárak voltak hátborzongatóak, de sajnos Nyugaton ez így megy. Ha megfelelő programot hoznak jövőre is, akkor bátran látogassunk ki Graz mellé egy kis zúzásra. (Adamwarlock)

Setlist:

Thieves / Rollin' (Air Raid Vehicle) / Hot Dog / Eat You Alive / My Generation / Livin' It Up  / My Way / Counterfeit / Nookie / Re-Arranged / Killing in the Name / Faith / Gold Cobra / Behind Blue Eyes / 9 Teen 90 Nine / Take a Look Around / Break Stuff