Szóljon a rock: Lord - Club 202, 2013.02.23.

írta Hard Rock Magazin | 2013.03.10.

Színtiszta hazai rock, lendületes előadás, lelkes közönség. Röviden így lehet leírni a Club 202-ben tapasztaltakat. Amikor erre vágyok, pontosan ilyenre vágyok. Meg egy Lordos plüssállatra a Kiss-t megszégyenítően sokszínű ereklye-kínálatból…

 

 

A Club 202-be menet – már a bemelegítő zenehallgatás közben – azon gondolkodtam, hogy a sok kiváló magyar zenekar közül miért lóg ki a Lord. Évek óta ott motoszkált bennem a kérdés, ám igazán most kristályosodott ki, amikor – rocker és nem rocker – ismerőseimnek meséltem, hová készülök eme szombat estén. Utóbbiak úgy bámultak rám, mintha csak a szemhéjammal morzéztam volna a választ, ám az előbbiek egyből mosolyogva és elismerően bólogattak. Ha ehhez hozzáveszem a fórumokon olvasottakat, világos a kép: a Lord az általános ismeretlenségéhez képest a legnépszerűbb klasszikus rock zenekar, a legjobb ismerem/szeretem arány birtokosa, ráadásul olyan fanatikus rajongói bázissal bírnak, melyhez foghatót csak a híres Beatles-filmben láthatunk. Az emlékezetes koncertélmény reménye mellett feltett szándékom – hogy megtalálom e jelenségre a logikus választ – hajtott, s tette pár lépésnyinek tűnővé a klubba vezető kilométereket.

A meghirdetett 22:00-ás start előtt érkeztem, nagyjából 3 perccel, s mire kijöttem a klub számomra egyetlen gyenge pontját képviselő helységből, hőseink már a színpadon álltak, s mintha csak rám vártak volna, kezdték el a koncertet. A hangosításra ezúttal sem lehetett panasz, talán egy kicsit halkabban szóltak, mint azt megszoktam, ám a Lord muzsikája amúgy sem a fejletépő hangerőről szól. Okoskodóan: a Lord klasszikus, melodikus rock, zenéjüknek az AOR dallamossága, szentimentalizmusa éppúgy része, mint a kőkemény hard rock riffek és a Hammond futamok. Kicsit közérthetőbben: erőteljes, de nagyon dallamos rock, sok szép lírai számmal, tanítanivaló gondolatisággal. A gondolatok tolmácsolója, Pohl Mihály jogosan pályázhatna a „Legszimpatikusabb frontember”-közönségdíjra; pillanatok alatt olyan atmoszférát teremtett, hogy már nem is érzékeltük a színpadot, a koncerttermet – mintha csak egy hatalmas házibulin kértük volna a haverunkat, „ugyan, Misi, hozok egy sört, de addig énekelj valamit”. S Misi énekelt – egy csomó pozitív jelző ugrik be róla, ám hely hiányában csak kettőt emelnék ki – hitelesen, lazán. A többi muzsikust ugyanígy dicsérhetném, de helyette idéznék egy levélből, melyet személyesen az Idő írt a zenekar számára. „Kedves Lord-tagok! Mint oly sokan, én is igyekeztem befolyásolni a zenéteket, ám ez – utólag azt mondom szerencsére – nem sikerült. A koncerten a dalok színvonalából, de még csak a közönség reakcióiból sem lehetett megsaccolni sem, mely dalok fényét próbálom csupán évek óta, s melyekét már évtizedek óta – mindhiába – fakítani. Ha csak arra gondolok, mióta zenéltek, már abból kiindulva igazán meg kellett volna dolgozzam a társaság nagy részét, ám egyelőre be kell érnetek az őszüléssel, másra láthatóan-hallhatóan semmi erőm. Ne haragudjatok! Őszinte hívetek: az Idő.”

A családias hangulat tehát adott volt, a nem oly régen és a valamivel régebben született fiatalok tökéletesen játszottak – érezhetően nagyon együtt van a banda. A program szintén nagyon jól volt összerakva, többek közt Áztunk-fáztunk, Álmodtunk, mindezt Megváltás nélkül, ám jóféle gitárszólókkal, sőt, találtunk metalt is Az utca kövén. Nem csak próbáltuk, hanem újra és újra együtt ná-ná-náááztunk…

A Nincs bocsánat valami eszméletlen szólót kapott, Erős Attila kezében hol zokogott, hol tombolt a gitár – baromi jó volt! Gidó főszereplésével jött az Örökké, majd – a közönség egy emberként – segítette a Lordot az anyáknak és nagymamáknak ajánlott Virágdalban. A – jelen esetben három generációs – hallgatóság bevonása ritkán sikerül ennyire jól, s akármennyire is dicsértek bennünket, nézőket, az érdem azon keveseké, akik ezt a hatást elérik. A Rossz fiúk című dal nekem most tetszett először, utána viszont az egyik kedvencem, az Új nemzedék következett, őrületes rock’n’roll-t varázsolva a terembe. Maradt a felfokozott tempó a Nem kell alatt, s naná, hogy jött a Lord himnusza, a megunhatatlan Vándor.

A ráadásban 3 dalt kaptunk, természetesen nem maradt el a koncertzáró Kisfiú sem. A 100 perc felettébb gyorsan szállt tova, ám semmilyen hiányérzetet nem hagyott. A rajongók hadához hasonlóan én sem rohantam egyből a buszmegállóba, így láthattam, hogy a Lord a színpadon kívül is végtelenül barátságos társaság, akik valóban – addigra már számomra is érthetően – kiemelt figyelmet nyernek a rajongóktól. Attól a csoporttól, akik veszik a „fáradtságot”, hogy meghallgassák őket. Attól a csoporttól, akik – magamból kiindulva – legalább eggyel többen vannak e szombati koncert hatására.

Setlist:

Ázom fázom / Síri csend / Itthon vagy otthon / Egyedül / Álmodom / Neked soha nem elég / Megváltás nélkül / Utca kövén / Más az élet / Próbáld meg újra / Napvilág / Nincs bocsánat / Örökké / Engem ne várjatok / Virágdal / Hazám / Rossz fiúk / Új nemzedék / Nem kell! / Vándor / Szállj szabadon / Kifutok a világból / Kisfiú

Szerző: Attila

Képek: Istenes Klári. További képek ITT.

Legutóbbi hozzászólások