30 év után is csúcsformában: Grave Digger, Wizard, Majesty, Gun Barrel - Zeche, Bochum, 2013.01.27.

írta Tomka | 2013.02.22.

Néha kellemes csalódni a közhelyekben. Egyszerű igazságok, amiket nap mint nap lekezel az ember. „A heavy metal sosem hal meg!” Na persze, csak legyintünk, ha egy refrénben kapjuk hatszázötvenhatodszor is az arcunkba. De azért milyen jó dolog 30 éve Grave Digger koncertekre járni, nem igaz?

 

 

A németek is megrendezték most a maguk nagyszabású turnéját, csak ők nem a népszerűség alapján gyűjtötték csokorba a bandákat. Kritérium csak egy volt: ha heavy metal, akkor legyen tradicionális, és lehetőleg minél régebbi. Mint a jó bor, úgy öregszik a nehézfém, és ahogy jönnek az új metal hullámok és megfejtések, úgy lesz mindig kellemesebb visszatérni az ismerős riff-terepre. De nem csak a változatlanság illúziója és a nosztalgia miatt: a Grave Digger a mai napig ütős lemezekkel szórakoztatja Némethonban sem túl óriási rajongótáborát. Chris Boltendahl és aktuális zenekara a heavy metal Motörheadje, akiknél ugyan be-becsúszik egy szürkébb munka, de valahonnan mindig merítenek új erőt és lendületet a folytatáshoz. A ’Clash of the Gods’ lemezbemutatóját nem is aprózták el, rögtön mini-utazófesztivállá kanyarították a körutat, hiszen olyan többedvonalas bandákat karoltak fel, akik már szintén jó pár éve csapatják velük a régimódi fémzenét. Az „újjáalakultMajesty és a ’95 óta megállás nélkül zúzó Wizard tette még kihagyhatatlanná az estét.

A Gun Barrelt sajnos jóindulattal sem tudom melléjük sorolni. Aranyosak és dinamikusak voltak, Patrik Sühl hangja is rendben volna, de pár nappal a koncertjük után már egy hangra sem emlékeztem a bulijukból. Na jó, a Lonely Rider azért meg-megült a fülekben, de a tavalyi ’Brace For Impact’ dalai olyan gyorsan távoztak a hallójáratokból, amilyen igyekezettel belegitározták őket a srácok. Ezen az estén senki nem akart világot váltani, műfajt újítani és miegyéb, de a Gun Barrel tényleg csak az előzenekarok előzenekarának passzolt ide.

Setlist:

Brace for Impact / Bombard Your Soul / Dancing on Torpedoes / With Might and Main / Brother to Brother / Lonely Rider

Mindenkinek vannak bűnös kedvencei, akiket a tinédzserévek izgalmai után akarva-akaratlanul is hagy a feledés félhomályába veszni, ám ha újra elébe sodorja az élet, akkor széles vigyorral örül a találkozásnak. Így voltam én is a Majesty-vel: habár a ’Thunder Rider-t minden erőlködés ellenére sem tudtam megszeretni, mégis a Grave Digger mellett Tarek Maghary-ék koncertje volt az, amit legjobban vártam. A magát nemes egyszerűsséggel csak „Metal Son”-nak nevező főhősünk ugyan megmosolyogtató frontembernek bizonyult, a show-ba viszont nem lehetett belekötni. Tarek részeg álmából felverve is elmutogatná a metalpóz összest, s mint minden gyermekien lelkes heavy metal banda, a Majesty is kaján vigyorral tolta az előre begyakorolt koreográfiát, és úgy villantotta a gitárhős-beállásokat, lendült neki a közös headbangelésnek, mintha ez lenne a világ legjobb dolga. És az is volt, legalább arra a 40 percre, amíg a Majesty a színpadon hősködött.

A műsort úgy ollózták össze, hogy azért az új lemezt is bemutassák, de a nosztalgiára vágyók se csalódjanak. Az arcra varrt tökmosoly garantált volt azoknak, akik anno sokat hallgatták a ’Reign In Glory’-t vagy a ’Sword & Sorcery’-t: a HM-indulónak (és félig talán viccnek) íródott Into the Stadiums, a közönséget féltucat sörnél is hatákonyabban megénekeltető Sword and Sorcery, vagy a koncert egyetlen speedelősebb-zúzosabb dala, a Fields of War mindenkit lekenyerezett, akinek a jó zene a ’Battle Hymns’-től a ’Painkiller’-ig terjed. Ugyan jobb lett volna a buli, ha az egész programot az első három albumról válogatják össze (és hozzácsapják a Guardians of the Dragon Grailt), ám a ’Thunder Rider’ sem maradt szégyenben, főként a zárásként elővezetett Metal Union epikája olajozta meg az acélszíveket.

Szokás ugyan a Majesty-t ekézni, hogy Tareknek még egy eredeti gondolat sem jutott eszébe életében, ám olyan lelkes profizmussal adják elő a tipikus heavy metalt, hogy azt nem lehetett nem szeretni. Ráadásul Maghary az énekesek azon ritka válfajába tartozik, akik élőben jobban énekelnek, mint lemezen: míg a korongon csak dallamai tűnnek ki, addig koncerten nagyon jól hozta a sikolyokat és a nehezebb témákat is. A Majesty hótziher, hogy világéletében kuriózum marad, és főzenekarként még a szerencsésebbek se láthatják őket, ám ez mit sem változtat azon, hogy egy Majesty-buli mindig is 100 % bűnös élvezet marad.

Setlist:

Metal Law / Make Some Noise / Into the Stadiums / Thunder Rider / Fields of War / Sword and Sorcery / Metal Union

Ha a Majesty nagy ívű refrénekkel pakolta tele a koncerttermet, akkor a Wizard viszont kizúzott onnan minden giccset. A több mint 20 éves zenekar munkásságát el lehet intézni azzal, hogy nem más, mint a Judas Priest és a Manowar munkásságához fűzőtt széljegyzet, de ezzel az attitűddel igencsak bajba kevernék magukat a hagyománytisztelő heavy metalosok. Mondjuk úgy, hogy Sven D’Anna örömmel keményíti be azt a fajta metalt, amit a ’80-as években kitaláltak, a mitológiai és fantasy témáknak köszönhetően pedig az epikus dallamokat is bő kézzel mérik. Ám alapvetően egy jóval nyersebb, vehemensebb fémzenét toltak, mint az előző két zenekar, így a Wizard perfekt ráhangolódást nyújtott a főbandára.

A germán metal turnén csupán a Wizardnak nem volt friss lemeze, amit illett volna bemutatni – legaktuálisabb szerzeményük is egy válogatás tavaly nyárról –, így nyugodt szívvel pakolhattak egy best of-ot a lelkesült publikum elé. A varázslók komolyan is vették a produkciót, az ő bulijuknak már eleje és vége is volt, na meg íve, rögtön a Midgard’s Guardiannal csesztek oda egy velős durvulatot, hogy megalapozzák az estét. Az előadás közepére aztán a középtempóra fogták vissza a vadulást, de élőben még az olyan kimért, a refrénre koncentráló darabok is jobban odacsaptak, mint a Hall of Odin vagy a Messenger of Death. A rutinos banda azonban tudta, mire vágyik a rajongók foga, így olyasmikkel tisztították meg a megjelentek acélllelkét, mint a Hammer, Bow, Axe and Sword és a Defenders of Metal. Na igen, néha D’Annáék is nagyon elkapták a fonalat, s lapul pár olyan metal himnusz a tarsolyban, ami elsőrangúvá varázsolhatja a soros Wizard-bulit.

D’Anna is igencsak kitett magáért, ha már ő volt a legjobb énekes az estén, a tüdejét is kisikította, olyan elánnal tolmácsolta a vaskos énektémákat. A gitármunkára sem lehet panasz, a Michael Maass és Dano Boland alkotta duót csak a „vasujjú” Axel Ritt gitározta le ezen az állomáson. A Wizard a Majesty-vel ellentétben csak a zenére koncentrált, a pózoló körítést meghagyta Tarekéknek; habár lemezen néha egysíkúvá válik a banda, élőben megszolgálta a tisztes tapsot. Ha nem is elsőrangú, de a minőségellenőrzés miatt azért nem kell parázniuk.

Setlist:

Midgard's Guardian / Betrayer / Hall of Odin / Messenger of Death / Bluotvarwes / Children of the Night / Hammer, Bow, Axe and Sword / Defenders of Metal

A Grave Digger viszont kötelező tananyag, megkerülhetetlen legenda. Ennek ellenére nem voltak többen a koncerten, mint anno 2007-ben a PeCsában. A zenekar igencsak alapos turnét nyomott, amely majdnem minden nagyobb német városban megfordult, ám a helyek, ahol felléptek, Club 202 nagyságúak, minden este pár száz ember előtt játszottak. Megvan a maga előnye a kis kluboknak is: az amúgy roppant hangulatos (és szintén a Club 202-t idéző) Zeche lazán megtelt, a német közönség pedig olyannyira magának érezte az este fellépőit, hogy Majesty-től Diggerig végigénekelték az összes koncertet. Hiába, a hazai pálya előnyei...

A hangulat olyannyira felspanolta a jelenlevőket, hogy mindent összevetve, ez volt a legjobb Grave Digger buli, amin voltam. Ami csak azért nem nehéz, mert olyan ritkán járnak felénk. Mindenesetre itt működött a kémia, a közönség beindult, a zenekaron pedig látszott, hogy hiába őszültek meg a sírásásban és riffhányásban, még mindig a jó öreg heavy metal az, ami a leginkább feldobja őket. Boltendahl mérges Mickey egérként szántotta a színpadot, szokásosan haláli kinézetét letörölhetetlen vigyorokkal ellensúlyozta. Az ő hangja csak jól jár azzal, ha kopik, ráspolya mit sem simult az évek során.

Mint 2009 óta mindig, fő társa Axel Ritt gitáros volt, akit láthatóan nem feszélyez, hogy olyan arcokat kell pótolnia, mint Manni Schmidt vagy Uwe Lulis. Eszementeket tekert a zebrás-csíkos gitárral kiálló Axel, főleg a Medusában, ahol már saját szólóját játszhatta; a dal ha másért nem is, de Ritt kiállása miatt emlékezetes marad. A többiek hozták a kötelezőt, a Jens Becker és Stefan Arnold alkotta ritmusszekció ugyan a háttérbe szorult, de Arnold azért igyekezett dobni néha a látványon a cájgja mögül. A háttérben valami vetítés is ment végig a buli alatt, de a fene se figyelt rá, maximum a Kaszást, alias H.P. Katzenburg billentyűst lestük (mintha csak Eddie billentyűzne a Maidenben), aki szórakoztatóan headbangelt csuklyájában és maszkként viselt koponyaarcával. Mint megtudtuk, a Home At Last lehet a kedvence, arra rázta a legjobban.

A ’Clash of the Gods’-ot amúgy nem erőltették túl, négy dal, ha elhangzott róla, de ez így pont meg is felelt. Én ugyan speciel más dalokat válogattam volna be róla, mint Boltendahl mester (a címadót bármikor lecserélném pl. a Walls of Sorrow-ra), de a Death Angel & the Grave Digger így is jó húzás volt részükről. Amúgy az estére általánosságban is jellemző volt, hogy valamilyen rejtélyes oknál fogva utat talált a setlistbe pár közepesebb dal, mint pl. a The House a ’The Grave Digger’-ről, ám a koncert annyira állat volt, hogy még ezek se ültették le különösebben a bulit. Különben is, a maradék időben a zenekar bőven kompenzált, ugyanis helyet szorítottak olyan daloknak, amiket – legalábbis Magyarországon – még nem volt alkalmam hallani. Külön medley-t is gyártottak ezeknek, amiben elhangzott például az őrült We Wanna Rock You a debütlemezről, a Baphomet a ’Knights of the Cross’-ról, valamint a The Reaper és a Twilight of the Gods. Aztán a pofátlan súlyos riffel gyilkoló Killing Time, plusz a ráadásban a Yesterday akusztikus gitárra áthangszerelt verziója. Bizonyára mindenki tudná folytatni a sort, hogy melyik elfeledett mestermunkát hallgatná meg egy Grave Digger koncerten, de a banda így is meglépte azt, amire sokan nem képesek, és programjában egyensúlyba hozta a kötelező klasszikusokat a ritkaságokkal.

A maradék játékidőt velős best of-nak szentelte a Grave Digger, kellő hangsúlyt fektetve a ’Tunes of War’, ’Knights of the Cross’, ’Excalibur’ mesterhármasra, amikkel második aranykorát élte a banda. A záró Heavy Metal Breakdownt leszámítva ezek a dalok szóltak a legnagyobbat, a Knights of the Cross lehengerlő gitártémáival és szépen variált refrénjével, a The Round Table a nagy ívű kórusával, a Dark of the Sun (csak így jelzők nélkül), valamint a Rebellion. Ráadásul jó érzékkel válogatták melléjük a Ballad of a Hangmant, a Hammer of the Scots-ot, és a Highland Farewellt, hogy igazán katartikus legyen a buli.

Pengeéles, masszív riffekből, speed metalos gyorsulásokból és nagyvonalú dallamokból nem volt hiány, perfekt egy este volt. A tanulság pedig annyi, hogy a Grave Digger 30 év után még mindig csúcsformában van. Ismertség ide vagy oda, ezt csinálják utánuk!

Setlist:

Charon (Fährmann des Todes) / Clash of the Gods / Death Angel & the Grave Digger / Hammer of the Scots / Ballad of a Hangman / The House / Killing Time / Medusa / Excalibur / The Reaper-Baphomet-We Wanna Rock You-Twilight Of The Gods (Medley) / Knights of the Cross / The Round Table (Forever) / The Dark of the Sun / Home at Last / Rebellion (The Clans Are Marching) /// Yesterday / Highland Farewell / Heavy Metal Breakdown

Szerző: Tomka

Képek: Stephan Koenig

Köszönet Chris Boltendahlnak és a Grave Digger menedzsmentnek!

Legutóbbi hozzászólások