"Dallamok nélkül a technika semmit nem ér": Interjú Frédéric Leclercq-kel, a Dragonforce basszusgitárosával

Az utóbbi évek egyik legsikeresebb power metal zenekara az ultragyors tempóiról és technikai bravúrjairól elhíresült Dragonforce. Mivel a nemrég új lemezzel jelentkezett fiatal srácok december 5-én ismét Budapesten fognak tűzforró hangulatot csapni, kicsit beszélgettünk a basszusgitáros Frédéric Leclercq-kel, mi minden is történt a srácokkal az utóbbi időben.

HRM: Helló Fred, üdvözöllek az olvasók, és a szerkesztőség nevében. Kezdjük az új énekessel: hogy találtatok Marc Hudsonra?

Frédéric Leclercq: Sziasztok, üdvözlöm én is az olvasókat! Elindítottunk a Youtube-on egy játékot, hogy találjunk magunknak egy új énekest. Őszinte leszek: nem tudtam részletesen figyelemmel követni az eseményeket, éppen magánéleti problémáimat próbáltam orvosolni. Mikor már csak pár srác maradt a végén, akkor tértem vissza a rockvilágba. Akkor viszont már eléggé egyértelmű volt, hogy Marc lesz a nagy ő. (nevet) Remek hangja van, elég széles a hangterjedelme, ráadásul egy király fazon, szóval minden passzolt.

HRM: Pár hónapja már kapható a ’The Power Within’ lemezetek. Mit gondolsz most az albumról?

Fred: Én személy szerint baromira szeretem a lemezt... bár vannak apróságok, amiket utólag kicsit átírnék, vagy módosítgatnék. Egy lemez soha sem tökéletes. Összességében azért ez még így is egy erős korong, sokkal változatosabb, mint a korábbi cuccok, jobban is szól... Valahová a ’Sonic Firestorm’ mellé helyezném, korábban az volt az abszolút kedvencem.

HRM: A Seasons-höz készítettek egy akusztikus verziót is. Miért?

Fred: Szerettünk volna egy akusztikus feldolgozást, amolyan bónusz dalként. Sam a Cry Thundert akarta feldolgozni, de én nem személy szerint nem akartam, hogy a végeredmény valami folkos cucc legyen. Azt javasoltam, hogy válasszuk a Seasons-t, és mivel azt a dalt én írtam, az akusztikus hangszerelést is én csináltam. Akik hallották, eléggé szerették, a Roadrunner meg is mondta, hogy ez túl jó bónusznak, úgyhogy végül mind a két verziót feltettük a korongra. Ezzel mutatjuk meg a Dragonforce két, egészen másfajta oldalát, és azt, hogy mindenki tökre király.

HRM: Sokan nem hitték, hogy az ultragyors power metalotokban több van egy-két lemeznél. Mit gondolsz, zeneileg mik a Dragonforce korlátai?

Fred: Nem hinném, hogy lennének határaink. Az igaz, hogy metal banda vagyunk, úgyhogy torzított gitárokra a jövőben is érdemes lesz számítani... de a többi? Nehéz kérdés. Nem akarok határok közt gondolkodni, ha zenét írok. De azért csak érzem, hogy mi az, ami Dragonforce-os, mi az, ami belefér a profilunkba, mi az, ami illik hozzánk.

HRM: El tudod képzelni, hogy egyszer lesz egy olyan soralbumotok, amelyiken egy gyors dal sincs?

Fred: Miért is ne? Engem nem zavarna! Persze kell gondolni a rajongókra, ők meg szeretik a gyors cuccokat. Meg mi is szeretjük őket... de lehet, tíz éven belül ráununk. Majd meglátjuk. Ha egyáltalán megérjük... (nevet)

HRM: Hogyan próbáljátok a témáitokat frissen tartani és elkerülni az önismétlést?

Fred: Ahogy már említettem, a témáink természetesen jönnek belőlünk, de persze néha előfordul, hogy amikor előkerül egy ötlet, hirtelen valamelyikünk felkiált: „Várjunk egy pillanatot, ez túlságosan hasonlít erre meg arra”, mi meg röhögünk egy nagyot. Szerintem ez egy normális dolog, mindenkivel előfordul, összességében azért nem olyan nagy probléma a stílusunknál maradni anélkül, hogy önismétlőek lennénk.

HRM: A harmadik nagylemezetek környékén hirtelen nagyon ismertek leetetek a Guitar Hero játék kapcsán…

Fred: Mi már azelőtt befutottunk, hogy a Guitar Hero megjelent volna! Az emberek általában azt hiszik, hogy nevetlen senkik voltunk, aztán kijött a játék, és egy csapásra celebekké váltunk. Pedig nem. Persze, segített egy kicsit abban, hogy sok olyan ember ránk bukkanjon, aki amúgy messzire elkerülné a stílusunkat. Összességében egy jó kaland volt. Akik tényleg szerettek minket és a zenénket, azok megmaradtak rajongóknak, a többiek meg elillantak. Ilyen az élet, igazán nagy változást azért nem hozott a dolog.

HRM: Egyszer volt szerencsém veletek egy kis időt eltöltenem a backstage-ben, és egészen meglepett, hogy ti nem csak a színpadon szívatjátok egymást folyamatosan, hanem a való életben is.

Fred: Azért, mert utáljuk ám egymást, mint a sz... na jó nem ám, csak hülyülök. Egy rakás mókás fazon vagyunk, akik élvezik, amit csinálnak. Persze, néha nem értünk mindenben egyet, de soha nem volt köztünk harc, vagy nagy balhé. Néha elküldjük egymást a p... melegebb éghajlatra, de semmi komoly. Nagyon közel vagyunk egymáshoz, jó barátok vagyunk, annak ellenére, hogy amúgy emberileg eléggé különbözünk egymástól. De nagyon jól elvagyunk a turnékon, ami egy király dolog.

HRM: Könnyen be tudott Marc illeszkedni a kissé komolytalan társaságba?

Fred: Ezt tőle kell megkérdezned, de szerintem elég jól beilleszkedett. (nevet) Persze, néha lövése nem volt mi zajlik körülötte, el kellett magyarázni a régi vicceket, de most már eléggé képben van a marhaságok terén. (nevet)

HRM: Borzasztó intenzív a színpadi munkátok. Szoktatok fizikailag készülni az egyes turnékra, koncertekre?

Fred: Én személy szerint nem edzek semmit. Igyekszem nem túl sokat enni a bulik előtt, a turnék elején meg mindig izomlázam van, de aztán rendbe jövök. Páran amúgy szoktak sportolni, de én nem vagyok olyan. Szerintem látszik is rajtam. (nevet)

HRM: Sokszor lehet hallani fiatal zenészeknél, hogy rocksztárokká akarnak válni, aztán ahogy befutnak, pár év kemény turnézás után rájönnek, hogy szeretnének családot, gyerekeket, nem akarnak annyit utazni. Ti hogy tudjátok kezelni ezeket a dolgokat?

Fred: Azt csináljuk, amit mindig is akartunk. Persze, néha totál kifáradsz, és azt kívánod, bárcsak lenne egy normális életem. De nézzünk szembe a tényekkel: pár nap után ráunnánk. Amikor turnézunk, számolod a napokat, hogy mikor lehetsz már újra otthon, de mikor hazaérsz, eltelik két hét, és nem bírsz már megülni a seggeden, megint turnézni akarsz menni. Ez van, jelenleg mindenki rendben van az életével.

HRM: Kik a kedvenc basszusgitárosaid?

Fred: Inkább arra válaszolok, hogy kik a kedvenc gitárosaim. Tudom, hogy a Dragonforce-ban basszer vagyok, de én inkább gitárosnak tartom magam, kedvenc basszusgitárosom nem nagyon van. Szóval a gitárosok: Adrian Smith, Allan Holdsworth, Uli John Roth, Marty Friedman, Trey Azagthoth... és sorolhatnám napestig. De nem teszem. Szerintem ők voltak azok az arcok, akik a leginkább befolyásolták a stílusom, és a játékom.

HRM: Mi a fontosabb neked egy dalban: a dallamok vagy a technikai bravúrok?

Fred: Az, hogy mennyire melodikus a dal. Egyértelműen. Dallamok nélkül a technika semmit nem ér.

HRM: Mennyi bulizás fér bele manapság a rocksztár életbe? Ha turnén vagy, milyen gyakran szoktad magad elereszteni?

Fred: Minden este. Előbb-utóbb akárhová mész, mindenhol tele leszel haverokkal meg barátokkal, őket meg nem hagyhatod cserben, ha épp a városban vagy. (mosolyog) Jó móka, de azért kemény. Tegnap hajnali 5-kor feküdtem le. Épp 24 órája. Kicsit ki vagyok már. (nevet)

HRM: Na, akkor egy utolsó kérdés. Kik az aktuális kedvenceid?

Fred: Manapság? Franc se tudja. Semmi nem ugrik be. Olyan bandákat tudok mondani, mint a Disturbed, a Lacuna Coil, a Machine Head, a Stone Sour... de igazából ez semmit nem jelent, ezekre a bandákra nem tudok objektíven nézni. Az összes srác a haverom, olyankor meg minden bejön. (nevet) Mondok inkább pár mindenkori kedvencet: Alice Cooper, Iron Maiden, Scorpions, Yellow Magic Orchestra, Serge Gainsbourg, Chopin, Beethoven, Bartók, Cliff Richard, Morbid Angel.

Készítette: MMarton88