Amerika "árnyékos oldala": Mick Harvey - A38, 2012.10.21.

írta Edeneye | 2012.10.30.

Harminchat évet lehúzni Nick Cave mellett: nos, ez egyszerre lehet egy zenész számára áldás és átok. Fantasztikus lehet egy olyan kaliberű tehetség munkájában részt venni, mint Cave, ugyanakkor ezt a hatalmas „árnyékot” szinte lehetetlen átlépni. Ez a megállapítás hatványozottan jellemző volt az A38-on vasárnap este fellépő Mick Harvey produkciójára.

 

 

Nagyon meglepődtem, hogy milyen sokan gyűltek össze a hajón: egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ilyesfajta zene ekkora érdeklődésre tarthat számon hazánkban. Ami a stílust illeti, leginkább az „alternatív country” illik rá: ha valakinek ez nem sokat mondana, akkor úgy kell elképzelni, mint egy Nick Cave és Johnny Cash közötti átmenetet, tehát alapvetően a tradicionális amerikai folk zene ötvöződik itt post-punk, alkalmasint garage rock, soul vagy blues-bluegrass elemekkel. Igaz, hogy Harvey (mint ahogy Cave is) nem az USA-ból, hanem Ausztráliából érkezett, de ez gyakorlatilag nem sokat változtat a zenei és hangulati megközelítésen (és a történelmi - kulturális - társadalmi körülmények hasonlóságán).

Persze a hangulat ennek megfelelően baljós és sötét: eszünkbe juthatnak a babonás és misztikus amerikai dél „szellemvárosai”, az elhagyott sivatagi utak mellett álló kiégett roncsok, az ópiumszívó öregemberek a kapuk előtt. Az alt. country témái ehhez illően megfelelően súlyosak. Kiemelt jelentőségű a fájdalom, a veszteség és a halál (különösen az erőszakos halál), de egyszersmind megjelenik a spirituális értelmezés fontossága is. Ebben az esetben leginkább az első gyarmati telepeket alapító komor puritánok bibliai hagyományához kapcsolódva (úgy körülbelül a salemi boszorkányperek hangulatát kell felidézni): telve van tehát babonával és erőszakkal, bűnnel és bűnbánattal, egy kíméletlen Isten képével, és különböző szexuális elfojtásokkal. Ha úgy körülbelül el akarjuk képzelni milyen az a hangulat, amit az alt. country sugároz, akkor ideális kiindulási alapul szolgálhatnak az olyan bizarr-misztikus filmsorozatok, mint például Twin Peaks vagy a Carnivale. Szokás ezt a zenei világot „gothic Americanának” is nevezni – jelezve hogy az amerikai művészet „árnyékos oldalának” olyan irodalmi nagyságait idézi meg, mint Poe, Hawthorne, Bierce vagy Lovecraft.

Ehhez képest érdekes volt, hogy Harvey előtt az általa képviselt zenét „romantikus biodark”-nak aposztrofáló I.O.N. lépett fel (én leginkább valamilyen progresszív post-industrial szerűségnek nevezném): nem volt rossz, csak nem illett ide.

Ahogyan arra számítottam is, a Harvey fellépést megelőző ráhangolódást a stílus legjelesebb kortárs képviselőjének, a legendás egykori 16 Horsepower frontemberének, David Eugene Edwards-nak (jelenleg Wovenhand) dalai jelentették. Mick Harvey aztán némi várakozást követően Rosie Westbrook, egy elektromos csellóval felszerelkezett hölgy társaságában lépett a színpadra.

Egy igazán minőségi produkciót láthattunk, azt azonban meg kell említenem, hogy nem éreztem azt az aurát és átütő erőt, amely egy igazán karizmatikus alt. country előadót körbevesz. Ez a stílus legalább annyira szól az előadás módjáról, mint magáról a zenéről – egy sötét és fenyegető atmoszféra megteremtéséről, amikor az ember valóban érzi a feje felett lebegni a Végítélet Kardját – valahogy úgy, mint ahogyan a „mester” Cave bizonyos „performanszai” esetében.

Mick Harvey, ez a kellemes megjelenésű, őszbe hajló ötvenes úr valahogy nem volt képes átadni azt a sötét és felkavaró hangulatot, a lelki drámát és vívódást, amiről ez a stílus leginkább szól. Végig széles mosollyal, viccelődve játszotta az ausztrál és amerikai balladákat felelevenítő történeteket. Mivel éppen új albumát, a ’Sketches From The Book Of The Dead’-et mutatta be, a koncert nagyobb részében erről hallhattunk szerzeményeket, illetve volt néhány feldolgozás is.

Az igazán karizmatikus előadás hiányát leszámítva egy nagyon korrekt show-t láthattunk, és talán más szempontból volt valami szimpatikus is abban, hogy Harvey, aki olyan sokáig volt „másodhegedűs”, ilyen lelkesedéssel és örömmel játszotta saját szerzeményeit. A viszonylagos „egyhangúság” pedig inkább a stílus korlátaiból, mint a dalszerzői véna hiányából adódott. Leginkább rövid, lassú vagy középtempós country-alapú szerzeményeket hallhattunk, és csak igen ritkán csapott Harvey a húrok közé és vált a megközelítés némileg rockosabbá. Ugyan a kísérő hölgy néhány effekttel is próbálkozott a magával hozott furcsa hangszeren – a koncert megfelelően idézte a country közvetlen egyszerűségét és személyességét, az alt. country esetében talán nem túlzás mondani – lepusztultságát. Összességében elmondható, hogy mindenképpen jó volt látni Mick Harvey-t, a stílus szerelmeseinek pedig egyenesen kötelező. De azt is meg kell jegyezni, hogy belőle valószínűleg sohasem lesz egy második Nick Cave – ahhoz talán tényleg szükségeltetik a „Gondviselés különös kegyelme”.

Szerző: Edeneye

Képek: Reczer ’Tank’ Gábor

Köszönet az A38-nak!

Legutóbbi hozzászólások