"A szí­npadon: jómagam" - Kalapács József életműkoncert, Pecsa Music Garden, 2012.09.14.

Sokan állítják, és többé-kevésbé magam is osztom azt az nézetet, hogy a magyar könnyűzene afféle ragaszkodó típus: ragaszkodik ahhoz, hogy mindig nyugati mintákat kövessen, folyamatosan próbálkozva azzal, hogy lépést tudjon tartani a kívülről beáramló új trendekkel, új irányzatokkal. Messzire vezetne, ha belemennénk az okokba, melyek ezt a történelmi tudatunkba/identitásunkba kódolt, negatív önmeghatározásból táplálkozó függőségi viszonyt kialakították, továbbá sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy kibonthassuk ezt a gondolatot. Megemlítése azonban itt és most nagyon is indokolt: mert amiről most beszélünk, az a heavy metalnak egy sajátos, kizárólag ránk jellemző fajtája.

Ez ugyanis az a műfaj, mely talán a leglátványosabban valósította meg azt, hogyan lehet nem szolgalelkűen, hanem termékenyen használni ezeket a külső hatásokat. Szintén sokan vannak, de bizony tévesen ítélnek azok, akik a nyolcvanas években formálódó hazai heavy metal mozgalmat a Judas Priest, az Iron Maiden, az Accept és társaik gyenge másolatának tartják. Való igaz, hogy ezek a csapatok mutattak utat az akkori fiatal generációnak, melynek nyomai tagadhatatlanul ott vannak minden egyes lefogott akkordban. Mégis, ennek a korszaknak a hangulata, valamint a P. Mobil és Beatrice-féle, az embereket mélyen megérinteni képes szöveghagyomány a műfaj egy teljesen sajátos változatát hozta létre. Nekünk szól(t), rólunk szól(t), és éppen ezért (voltak) képesek rengetegen azonosulni vele. 

Kalapács József ennek a társadalom problémáira érzékeny, a hard rock, valamint a brit és a germán fémzene által elvarázsolt generáció emblematikus, a mai napig maximálisan hiteles képviselője. Ily módon a koncert, mely bár elsődlegesen róla és harminc éves pályafutásáról szólt, egy kicsivel messzebbre mutatott önmagánál: az esemény abszolút fénypontjaként az imént emlegetett időszak, a magyar heavy metal hőskora elevenedett meg, ráadásul egy mindehhez tökéletes helyszínen, melyet a nosztalgia kedvéért nevezzük most a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadának.

Az este folyamán azonban – életmű-koncert lévén – nem csupán a múlt, hanem a jelen, illetve a jövő is szerepet kapott, hiszen Józsi továbbra is aktív, mi több, nyugodtan mondhatjuk, hogy egyik meghatározó figurája a hazai metal színtérnek. Mert bár neve visszavonhatatlanul összeforrt a Pokolgép és az Omen zenekarokkal, ahogy ezek a csapatok jelenlegi munkásságának is szerves részét képezik, sem a Kalapács, sem az Akusztika nem tekinthető egyszerű haknicsapatnak (a Hardra pedig később még visszatérünk). Hiszen utóbbi egy rendkívül érdekes zenei kísérlet arra, hogy az anyabandák által írt slágerek új hangulatokkal töltődjenek fel, előbbi pedig egy immár teljesen önálló, 7 lemezt (plusz egy válogatást) magába foglaló életművel rendelkező, sikeres, és folyamatosan koncertező formáció. Vagyis az ünnepelt úgy tudta, tudja életben tartani a múltját, hogy közben – több kollégájával ellentétben – nem vált egy letűnt, hajdan dicső korszak, illetve önmaga nosztalgikus paródiájává. És éppen az ilyen hozzáállású, elkötelezett és hiteles előadók azok, akik miatt ez az egykori nívójából és aktualitásából sokat veszített műfaj nem csupán jelen van, hanem egy ilyen esemény alkalmával rendkívül nagy közönséget képes megmozgatni. Mert bizony magyar heavy metal koncerteken ritkán látott tömeg gyűlt össze Kalapács Józsi tiszteletére. Nevezzük nevén a dolgot: dugig megtelt a PeCsa szabadtere, ami akárhogy is nézzük, hatalmas teljesítmény, és egyben egy csodálatos életmű méltó elismerése.

A koncertet megelőzően el nem tudtam képzelni, hogyan fog lezajlani három és fél óra alatt – átszerelésekkel együtt – öt különböző műsor, ám nagy meglepetésre sikerült egy olyan megoldást találni, melynek hála a rendelkezésre álló időkeretet szinte maximálisan tiszta zenélés töltötte ki. Az egyes formációk „fontossági” sorrendben követték egymást 4-5 dalos blokkjaikkal, az átállások alig néhány percet vettek igénybe, ez pedig az egész programot rendkívül intenzívvé és mozgalmassá tette. Bele sem merek gondolni, hogy mennyi előkészületre, és hány ember áldozatos munkájára volt ehhez szükség, az mindenesetre biztos, hogy a technikus csapat, valamint a szervezők óriási teljesítményt nyújtottak, le a kalappal előttük!

A nagy eseményt nyitó Kalapács és az Akusztika – meglepő módon – akusztikusan szólaltatja meg a Kalapács-életmű klasszikus dalait, de a repertoárban vers-megzenésítések is szerepelnek. Ezúttal természetesen az előbbiekből válogatott az egyebek mellett akusztikus gitárral, hegedűvel és kongával felálló csapat. Az eredetileg is lírai dalok (Bízd rám magad, Angyal) átdolgozásával nem nagyon lehetett mellélőni, számomra azonban sokkal izgalmasabb kérdés volt, hogy vajon miként szólalnak majd meg a keményebb, torzított gitáros/kétlábgépes tételek. A Csillaga hívja enyhe western-beütése kifejezetten szimpatikus volt, a heavy metal-himnusz Gép-induló pedig egy rém jópofa „vásári” dalocskává alakult át, én személy szerint nem is bírtam ki diszkrét kuncogás nélkül.

A programban egy meglepetésnek, egyben egy nagyon szép gesztusnak is tanúi lehettünk: egy Kalapács József életműve előtt tisztelgő koncerten a Hol van a szó felbukkanására számíthattunk talán legkevésbé, hiszen – ahogy azt Józsi is hangsúlyozta – egy teljes mértékben Rudán Joe személyéhez köthető dalról van szó, és melyet természetesen maga az érintett énekelt el. De nem ez volt a nap utolsó, számomra egyébként végtelenül szimpatikus jelenete: akárhányszor a színpadra invitálta ugyanis egy-egy vendégénekes barátját, rendkívül jó érzéssel töltött el, hogy az ünnepelt hangjából tisztán kivehető, őszinte szeretetet és tiszteletet hallottunk, mint ahogy nem volt ez másként az őt kísérő zenészekkel kapcsolatban sem, akiket nem győzött az este folyamán újra és újra bemutatni.

Kalapács és az Akusztika: Bízd rám magad / Angyal / Csillaga hívja / Hol van a szó / Gép-induló

Jelen állás szerint van nekünk egy külföldi piacra szánt, Björn Lodin-os egyes számú, valamint egy ismét Kalapács Józsival felálló és magyarul daloló kettes számú, a frontember személyétől eltekintve az egyes számúval megegyező felállású Hardunk (utóbbi leánykori nevén: H.A.R.D.). Nem kell velem egyetérteni, de az efféle kétajkúság szerintem a létező legrosszabb, amit egy zenekar tehet, hiszen bizonytalanságot sugall a közönség felé (feltéve, hogy tudják egyáltalán követni az eseményeket), és éppen magáról a zenéről vonja el a figyelmet. Ami egyébként esetünkben korrekt, bár korántsem annyira kiugró vagy emlékezetes, mint amennyire túl vannak bonyolítva körülöttük a dolgok.

A fentebb kettes számmal jelölt Hard tehát nem olyan alkalmi formáció, mint az ezen az estén látott Omen és Pokolgép, hanem egy aktívan, ebben az összeállításban működő csapat. Ékes bizonyítéka volt ennek az Addig égessen című vadiúj szerzemény, a program többi része pedig az ’Égi jel’, illetve a ’100% Hard’ lemezekről hangzott el (melyek angolosított verzióinak válogatott dalaiból állt össze az egyes számú Hard ’Traveller’ című első anyaga). A rövid, de alapjaiban jó kedélyű, és mókás intermezzóktól (amikor is Józsi összetűzésbe keveredett a számlistával, okozva ezzel némi fennakadást, hogy aztán a rá jellemző lazasággal és humorral lépjen túl a problémán) sem mentes fellépés különösebben mély nyomokat nem hagyott bennem, leszámítva Vámos Zsolt remek gitárszólóit. Ennek ellenére bízom benne, hogy Zserbóék lassan stabilizálják magukat, hiszen senki sem örülne annak, ha ezzel a folyamatos frontember-mizériával két szék között a padlóra esnének.

Hard: Két szív / Hard Rock szerelem / Égni kell / Addig égessen / Igaz lesz még

A hangulat a 12 éve változatlan felállásban, változatlan vehemenciával nyomuló, az ünnepelt nevét viselő csapat színpadra lépésével kezdett igazán fokozódni, akik stílszerűen a Félszáz évvel nyitották meg a Kalapács-blokkot. Mint a színtér folyamatosan dolgozó, lemezeket készítő és rengeteget koncertező szereplői, remekül összeszokott gépezetként mozogták be a színpadot, és adagolták a germán ízű heavy metal témákat. Józsi láthatóan jól érzi magát ebben a stabilnak és kiegyensúlyozottnak tűnő társaságban, valószínűleg ez lehet a titka annak a nem múló tűznek, ami viszi előre ezt a zenekart.

Néhány újabb keletű dal után a végére két igazi sláger maradt: a közönség-kedvenc Bűnöm a rock a zenekar, a szintén beszédes című Itt leszek pedig talán az egész este mottójának is beillett volna. Józsi ugyanis így harminc év zenélés után, az ötvenet átlépve sem tűnt úgy, mint aki egyhamar szögre fogja akasztani a mikrofont. Az idő múlása természetesen meglátszik az arcán, ahogy a hangja is kissé megkopott már (szerencsére azonban van már olyan profi és tapasztalt, hogy ennek megfelelően használja), kisugárzása és hitele azonban még mindig a régi, és ez az, ami igazán számít.            

Kalapács: Félszáz év / A Rock and Roll örökké éltet / Patkánymese / Bűnöm a rock / Itt leszek

Az igazi különlegességek azonban csak ezután érkeztek, elsőként az Omen majdnem-klasszikus felállásával. Azért csak majdnem, mert az Akusztikával egyébként ezen a napon is fellépett Ács András helyett a zenekar jelenlegi basszusgitárosa, Vörös Gábor pengette a négyhúrost.

Mint az köztudott, Nagyfi Laciék nem olyan régen végre találtak egy a zenekar élére tökéletesen alkalmas frontembert, a leginkább a 2001-ben Cserháti Pityi által új életre keltett Pandora’s Boxból ismert Koroknai Árpád személyében (aki ezen az estén a Könnyű szívvelt énekelte együtt Józsival). Ám akárhogy is nézzük, ezek a dalok, és ezek a szövegek mégiscsak Kalapács előadásában szólalnak meg igazán. Annak ellenére mondom ezt, hogy kifejezetten szeretem Kori hangját, ám a helyzet nagyjából ugyanaz, mint a Pokolgép első négy lemezének dalaival: lehet bárki bármekkora énekes vagy egyéniség, e klasszikusok Józsihoz kötődnek, épp úgy, ahogy például a Hol van a szó Rudán Joe-é, és senki másé.

A „megszokott” hang mellett kifejezetten jó érzés volt ismét sárközis szólókat hallani az olyan Omen-slágerekben, mint Az áldozat, az Anarchia, a Hajsza a tűzzel, vagy a nagy kedvenc Fagyott világ (mint a magyar heavy metal történetének egyik csúcsalkotása). Persze hasonló klasszikusokból egy teljes koncertet meg lehetett volna tölteni, nekem például a Pokoli évek és a Padlón vagyok hiányzott leginkább. Ám még így, a kívánatosnál kisebb tételben is élményszámba ment az Omen fellépése, elsősorban persze Józsi és Lajcsi miatt, meg persze azért is, mert a zenekar aktuális felállásában a mai napig együtt muzsikáló Nagyfi Zoltán-Vörös Gábor páros történetesen az ország legfeszesebb, legdögösebb ritmusszekcióinak egyike.  A zenekar mindig is a középtempós, szikár riffelésű, mégis rendkívül dallamos nóták gyártásában volt a legerősebb, melyek – elsősorban e két embernek hála – rendkívül dögösen szólaltak meg. Az ilyesmit mindig szívesen hallgatja az ember, és reméljük, hogy sokszor lesz még alkalmunk erre!

Omen (Kalapács J. – Nagyfi L. – Sárközi L. – Vörös G. – Nagyfi Z.): Az áldozat / Anarchia / Hajsza a tűzzel / Könnyű szívvel / Fagyott világ

Ami ezután következett, azt nyugodtan emlegethetjük majd a nagy rocktörténeti pillanatok között, hiszen az ős-Pokolgép műsor előadóit ebben az összetételben még soha korábban nem láthattuk. Nem nagyon emlékszem olyan alkalomra, hogy ezeket a dalokat élőben hallottam volna Paksi Endre, a zenekar eredeti énekesének, basszusgitárosának, számos klasszikus szerzőjének és szövegírójának előadásában (bár nem kizárt, hogy a 2003-as, 20 éves Pokolgép-bulin történt ilyen). Az ossianos Rubcsics Ricsi csatlakozására egészen biztosan nem volt még példa, a Kukovecz Gábort helyettesítő Sárközi Lajcsi, valamint a Beloberk testvérek ugyanakkor már régi motorosnak számítanak, ha az ős-Gép dalairól van szó. Az igaz nagy durranás mondjuk a Kalapács – Paksi – Rubcsics – Hornyák, vagyis a 2000-es ’Első merénylet’-et elkészítő tagság (kiegészülve mondjuk Kukovecz Gáborral), vagy még inkább a Kalapács – Paksi – Kukovecz – Nagyfi – Gyenizse összeállítás lett volna, ahol természetesen az éneklés mellett Endre kezelte volna a basszusgitárt is. De ne legyünk telhetetlenek!

Endre most lényegesen nagyobb szerephez jutott, mint az említett, mondhatni 0. Kalapács lemezen: nagyjából fele-fele arányban osztoztak az énektémákon, és érdekes módon nem hogy nem hatottak furcsán a Józsi hangjával megszokott dallamok, hanem egyenesen jól álltak neki, méghozzá nem is kicsit. Egyébként pedig kíváncsi lennék, hogy vajon mi járhatott a fejében, amikor a Cirkusz és rács megfelelő részei alatt újra átélhette, hogy milyen az, amikor neki (is) szól a Pokolgép-kórus.

De nem csupán a zenészeknek, hanem a közönségnek is különleges élményt nyújtott az általuk előadott négy dal, hiszen a heavy metal színtér két meghatározó, annak magyarországi elterjedésében és népszerűvé tételében kulcsszerepet vállaló egyénisége énekelt itt egymás mellett. Méghozzá nem is akármilyen szövegeket, gondoljunk csak a korszak himnuszaként is felfogható Maszkra, ami megtestesíti azt a tényleges lázadást, és az elnyomottság érzését, amit az én generációm már csak ezekből a veretes sorokból ismer. Ezen pillanatok különlegessége nem abban állt, hogy előadtak néhány Pokolgép-klasszikust (hiszen az utóbbi években többször is láthattuk őket egy színpadon), hanem hogy még ha csak egy rövid ideig is, de újra a Pokolgép énekeseiként tették ezt. Aki pedig egy kicsit is szereti, vagy valaha is szeretette ezt a zenekart, annak nem nagyon kell magyarázni, hogy ennek mekkora súlya van.

Ős-Pokolgép (Kalapács J. – Paksi E. – Sárközi L. – Rubcsics R. – Beloberk I. – Beloberk Zs.): Gyilkológép / Átkozottak / Maszk / Cirkusz és rács

Annak ellenére, hogy a már említett 2003-as koncerten már láthattuk együtt a zenekart a Kalapács – Nagyfi – Kukovecz – Pazdera – Tarcza felállásban, és annak ellenére, hogy Nagyfi László mellett ezúttal nem a Pokolgép egykori alapítója, hanem Sárközi Lajcsi tépte a húrokat, mégiscsak a majdnem-klasszikus Pokolgép műsora volt az, amire mindenki várt. Hiszen - nem kisebbítve ezzel a korábbi és a későbbi formációk érdemeit – a magyar heavy metal történelem talán két legfontosabb lemezét, a ’Pokoli színjáték’-ot és az ’Éjszakai bevetés’-t köszönhetjük nekik, a rajtuk található dalok pedig sem a jelenlegi Pokolgép, sem a Kalapács előadásában nem szólnak, nem szólalhatnak meg annyira hitelesen, mint most. Az amúgy már szabályosan unalomig hallott Pokoli színjáték, A háború gyermeke, Itt és most, Tépett madár, vagy Mindhalálig Rock and Roll hatására ugyanis szinte megelevenedtek az ugyanitt 17 évvel ezelőtt megrendezett búcsúkoncert – általam sajnos csak VHS-ről ismert – jelenetei. Nem egyszerű nosztalgiáról van tehát szó, hanem a régi idők minden korábbinál intenzívebb újraéléséről. Hát még azok mit érezhettek, akik ott is voltak 1995-ben…!

Kukovecz Gabi hiánya vetett csak némi árnyékot a felhőtlen múltidézésre, de biztos vagyok benne, hogy jó oka volt a távolmaradásra, ezt pedig nem csupán kénytelenek, de kötelesek vagyunk elfogadni. Ott volt azonban Rudán Joe, akinek hatalmas szerepe volt abban, hogy a zenekarvezető életben tudta tartani a Pokolgépet. Ezúttal a három óra éneklésben – vélhetően – rendesen elfáradt, de ennek jeleit a legkisebb mértékben sem mutató Józsit segítette ki azzal, hogy a műsor nagyját közösen adták elő.

Pokolgép 1985—1990 (Kalapács J. – Nagyfi L. – Pazdera Gy. – Tarcza L. – Sárközi L. + Rudán Joe): Pokoli színjáték / A háború gyermeke / Itt és most / Tépett madár / Mindhalálig Rock and Roll

A Mindhalálig Rock and Rollt követően úgy tűnt, hogy már csak a kiadói és egyéb ajándékok átadása maradt hátra, a kisebb beszédek és gratulációk közben zajló sürgés-forgás azonban mutatta, hogy talán még készül valami. Így is lett: ismét a színpadon termett a Kalapács hangszeres szekciója, valamint Paksi Endre és Rudán Joe, hogy a közönség még egyszer együtt énekelhessen az ünnepelttel, a zenekarral és a vendégekkel.

Ráadás (Kalapács J. – Paksi E. – Rudán J. – Sárközi L. – Weisz L. – Beloberk I. – Beloberk Zs.): Bon Scott emlékére / A jel

Egy zenész számára nem létezik nagyobb ajándék annál, hogy születésnapját, és karrierjének egy ilyen szép kerek évfordulóját ekkora közönség előtt, egy ilyen volumenű este keretei között ünnepelhesse meg. Ha pedig van valaki, aki ennél kevesebbet nem is érdemel, akkor az Kalapács József. Művész úr, köszönjük ezt a csodálatos életművet!

Szöveg: Bazsa

Képek: TT