"Még él a remény": Leander Rising - Zöld Pardon, 2012.09.04.

írta Bazsa | 2012.09.15.

Sokan sokféleképp írtak már a hazai keményzenei világ áldatlan állapotairól, a laikusok számára is egyértelművé téve: ma Magyarországon metalban utazni felér egy önként vállalt testüreg-motozással (vagy ahogy a klasszikus mondja: nagyjából olyan, mint egy peches nap Boszniában). Az okok nagyjából ismertek, a megoldás még várat magára, így a zenészeknek marad a fanatizmus, az alkotás öröme, és az a semmivel össze nem hasonlítható érzés, amit a színpadon él át az ember.

 

 

Éppen ezért hatalmas dolog, ha egy fiatal zenekar mind a hazai, mind a nemzetközi színtéren komoly sikereket tud elérni, főleg akkor, ha mindezt egy valóban nyugati színvonalú produkcióval teszi. Márpedig az alig néhány év alatt az egyik legsikeresebb magyar metal csapattá váló Leander Rising az áprilisban megjelent ’SzívIdomár’-ral egy olyan bemutatkozó anyagot tett le az asztalra, ami átgondoltságát, megszólalását, no és persze a dalok minőségét figyelembe véve simán odatehető a külföldi másod-harmadosztályos teljesítmények mellé. Nem véletlen, hogy a szakma és a közönség részéről egyaránt óriási irántuk az érdeklődés: előbbit az elsöprő többségben pozitív kritikák, a folyamatos on-line-jelenlét, utóbbit pedig a teltházas klub-koncertek és a fesztivál-meghívások mutatják.  

A nyilvánvaló előnyök mellett azonban a sikernek megvannak a maga hátrányai is, hiszen egy ilyen kvalitásokkal rendelkező csapatnak az átlagnál lényegesen magasabb elvárásoknak kell megfelelnie. Itt bizony nincs mese, élőben is hozni kell a lemezen hallható minőséget. Pontosabban még annál is valamennyivel többet: show-t kell csinálni; professzionális előadást, melyhez nem csupán a hangszeres tudás, hanem a kiállás, a látvány, a hangzás, no és persze a közönséggel való intenzív kapcsolattartás is szorosan hozzátartozik. A szomorú valóság az, hogy nálunk még mindig nem jellemző, hogy a zenekarok efféle produkcióban gondolkozzanak. Valami ugyanis mindig hiányzik: ha jók a zenészek, akkor nincs kiállás, ha van design, akkor a hangszeres teljesítménnyel vannak gondok, ha pedig valamilyen misztikus oknál fogva mind a kettő a helyén van, akkor pedig egyszerűen rossz a zene. Hazánkban jelenleg csupán a Wisdom jár közel az optimális színvonalhoz (ami még annak ellenére is igaz, hogy zenéjük – valljuk be – se nem túl izgalmas, se nem túl eredeti). Bevallom őszintén, hogy egyedül a Leander Risingot tartom képesnek arra, hogy végre kitöltse a nyugat és köztünk tátongó hatalmas űrt; arra, hogy ne csupán vállalható, hanem kiemelkedő szereplője tudjon lenni akár a külföldi metal-színtérnek is. Mi több, ennél kevesebbel nem vagyok, nem is lehetek elégedett.

Le kell szögeznem, hogy határtalan lelkesedéssel emlékeznék most meg a ZP-s eseményekről, ha egy teljesen átlagos magyar zenekar teljesen átlagos koncertjéről lenne szó. Hiszen akárcsak lemezen, úgy élőben is tisztán és világosan lejött a Leander Rising haladó, friss és modern szellemisége, mely már önmagában is hatalmas fegyvertény. Továbbá így ténylegesen láthatóvá vált, hogy zenéjükkel mennyire széles rétegeket képesek megszólítani, a populárisabb muzsikák kedvelőitől egészen az extrém metal közönségéig. A legszebb és a legnagyobb dolog az egészben pedig az, hogy erről a rendkívül vegyes összetételű rajongótáborról egyszerűen süt a fanatizmus, és a zenekar őszinte szeretete. Mindezek így együtt sajnos elképesztően ritkán fordulnak elő metal-körökben (köreinkben), épp ezért a zenekar minden tiszteletet megérdemel.

De ha máshonnan nem is, hát ebből az írásból talán egyértelműen kiderült, hogy nem egy átlagos zenekarról beszélünk, hanem egy olyan szintet elért formációról, ahol már átlagon felüli teljesítményt KELL (így, csupa nagybetűvel) nyújtani.  E tekintetben azonban sajnos vannak még hiányosságok. Apróságok ezek, de olyan apróságok, melyek kis odafigyeléssel könnyedén orvosolhatók, nagyságrendekkel magasabbra emelve ezzel a koncertek színvonalát.

A legnagyobb probléma az, hogy bár a csapatot remek zenészek alkotják, valamilyen oknál fogva mégsem állt össze az egész egyetlen nagy, ütőképes produkcióvá. Ez az ütőképesség elsősorban a ritmusszekción, jelen esetben Budai Béla doboson és Köteles Leanderen múlik, az előadás kissé hullámzó dinamikája pedig vélhetően annak köszönhető, hogy az általuk biztosított alap nem elég feszes, nem elég erős. Máshogy (és kissé szakszerűbben) fogalmazva: nem basz oda, és ez az, amit talán a legjobban hiányoltam az este folyamán. Amíg ezt nem rázzák egy kicsit gatyába, addig hiába a kiváló dalok, hiába a gitárosok rendkívül precíz és kiegyensúlyozott teljesítménye, a végeredmény mindig kissé gyengécske marad.

Félig-meddig ehhez, egész pontosan a főhőshöz kapcsolódik a másik kifogásolható pont is: Leandernek minden adottsága megvan ahhoz, hogy énekesként és basszusgitárosként egyaránt kiválóan tudja ellátni feladatát, de a kettő együtt jól hallhatóan nem megy neki. (Nem véletlen, hogy például a vendég-basszerrel előadott Killswitch Engage-féle Holy Diver alatt egyből megérkeztek az addig teljes mértékben hiányzó mélyek.)  Én a zenekar helyében komolyan elgondolkoznék egy főállású „öthúrnyűvő” csatasorba állításán, nem csupán azért, mert ily módon az imént vázolt, a ritmusszekciót érintő probléma egy része is megoldódna, hanem mert így lehetősége lenne egyfelől a kisebb technikai hibák kijavítására, másfelől arra, hogy élőben is simán hozhassa azt az erőteljes, szuggesztív és szenvedélyes előadást, ami a lemezen is hallható. Nem mellesleg pedig igazi frontembere lehetne így a csapatnak, amire a jelenlegi állapotok közepette pláne nincs már energiája. Főhős nélkül pedig megint csak megette a fene az egészet.

Szégyenkezniük azért még így sem kell, hiszen a fent említett negatívumok ellenére is korrekt koncertet nyomtak le, benne a ’SzívIdomár’ teljes anyagával, valamint kötelező (Only Girl, Szomorú vasárnap) és kevésbé kötelező feldolgozásokkal (Holy Diver, You Only Live Once). A legnagyobb sikert természetesen az olyan, a buli utolsó részében helyet kapott, és szinte már régi ismerősnek is nevezhető dalok zsebelték be, mint a Szívidomár, a Csak te, vagy a záró Viharom, tavaszom. Érdekes módon ez a blokk (nagyjából a rém szórakoztatóan elmebeteg klippel megtámogatott címadótól kezdve) sokkal erősebbre, ha úgy tetszik gördülékenyebbre sikerült, melyben nyilván nagy szerepet játszott, hogy elég régóta részei a koncertprogramnak, emellett pedig jobban is működnek élőben, mint a komplexebb, kevésbé egyértelmű sláger-tételek (Ghost Away, Ma reggel, Diamond And Coal).

Rengeteg zenekar vérzik el akkor, amikor a kezdeti, hirtelen jött sikerhez magának a produkciónak is fel kell nőnie. A Leander Risinggal kapcsolatban azonban nincsenek félelmeim, hiszen a kiemelkedő debüt-lemezzel már amúgy is megtették az első, nem mellesleg hatalmas lépést. Most már csak annyi hiányzik, hogy összedugják a fejüket, és – akárcsak a remekül működő marketing-stratégiát – az élő előadás részleteit is rendesen kitalálják, hogy aztán egy minden ízében professzionális és ütős show-t építhessenek fel. A most látottakkal személy szerint nem vagyok elégedett, ám ez nem jelenti azt, hogy a zenekarba vetett hitem akár csak egy pillanatra is megingott volna.    

Setlist:

Reborn / Only Girl (Rihanna) / Diamond And Coal / Az ördög naplója / Ma reggel / Ghost Away / Holy Diver (DIO/Killswitch Engage) / Szomorú vasárnap (Seress Rezső) / Két világ közt / You Only Live Once (Suicide Silence) / Szívidomár / Csak te / Bennem / 8. Főbűn / Viharom, tavaszom

Bazsa

Képek: Zsiga Pál – NOWphoto (www.nowphoto.hu)

Legutóbbi hozzászólások