Green Division: A Holnap Szemén

Buccser kritikája:
A Nevergreen csillagának sajnálatos hullása után megszületett az ős másik csemetéje, a Green Division. Ez az a zenekar, mely a NG kettes számú utódja az Amok mellett, és melynek szintén nem is olyan régen jelent meg a lemeze, ami valljuk be, tényleg nagyon kellemes muzsikát tartalmazott: de lássuk mi is történt a másik ikerrel.
A Bob Macura vezette új formáció valahol a NG egy sajátos lenyomata, annyi különbséggel, hogy kicsit karcosabbra vették a muzsikát; szintetizátorral, vagy hatalmas kórusokkal semmilyen körülmények között nem találkozhatunk, morcos a legény - az eget gyökereiben megrengető áriákat harapós riffek váltották fel, tonnáznak a srácok derekasan, erre nem lehet panaszunk. A szövegekre talán lehet egy-két szava az egyszeri emberkének; sokszor értelmetlennek tűnhetnek a sorok, épp ezért kell elmélyedni bennük, hiszen öreg barátunk nem akar mindent az orrunkra kötni; nagyon érzékletes és mély tartalmú szövegekkel találkozhat a hallgató, amennyiben kompatibilis az ilyen megközelí­tésű megnyilvánulásokhoz. Jut eszembe, még nem is ejtettem szót a külcsí­nről! A borí­tó egészen kellemesre sikeredett: alapvetően egyfajta homályos, kicsit mosott zöld és annak különféle árnyalatai dominálnak, ráadásul ez a fakó szí­n is segí­t nekünk ráhangolódni a zene hangulatára, ami hát... Borús. Melankolikus. Szomorkás. Abszolút hangulatzene.
Attól függetlenül, hogy egészen hevesen lehet minden számra rázni okos buksinkat, hosszú távon az embernek azért nem lesz jó kedve az ilyen jellegű muzsikától. Mondjuk ez is a cél, tehát nem is probléma, csak érdemesnek tartom mindenképpen kiemelni, hogy aki metálra bulizni akar, az inkább kapjon elő egy Korpiklaani lemezt, attól biztosan felvidul. De ha bánat gyötri, ha keserűség kí­nozza, akkor elő a Green Divisionnel, nem fog csalódni!
Bob Macura tudta, hogy a zenészi életet nem újrakezdeni kell, hanem folytatni; a zenekarba alighanem a leginkább megfelelő partnereket választotta: Szabó Endrét a NG-ből, aki örömmel jött vele folytatni a melankolikus túrást ebben az új csapatban; a bőgős Gera Alex lett (ugyanis Boby átváltott gitárra), aki már többször is segédkezett a NG-ben hangtechnikusi tudását előkaparva, továbbá szólózni egy Kovács Balázs nevű tag érkezett, akit a magyar undergroundban a rendkí­vül tájékozottak (tévedtem: irgalmatlanul tájékozottak) a szegedi HITEMP zenekarból ismerhetnek.
Magáról a zenéről: a számok nagy általánosságban olyan négy perc körüli játékidőt futnak be, ami tökéletesen elég is a kibontakozáshoz: habár sok szerzeménynek viszonylagosan hasonló a struktúrája, de ez alapvetően nem is baj, mert nem laposodik el a lemez, nincsenek gyenge pillanatok, mindvégig magas szí­nvonalon teljesí­tenek az urak - talán az Alkony hideg vára cí­mű szám az, (amelyhez klip is készült) ami valamelyest kimagaslik a többi közül. Annyira kellemes a refrénje, annyira hí­vogató, az egész szám egy fekete mocsár, melyhez csak közeledni szeretnénk, csak megérinteni, megérezni a hidegségét. Aztán szépen lassan elsüllyedünk, és türelmesen várjuk utolsó lélegzetünket, amit örömmel fogunk venni, mert tudjuk, hogy ennek a zenének az álnok mocsarában lelhetjük halálunkat. (Ez valójában az egész lemezre jellemző, de ebben a dalban csúcsosodik ki, már rögtön a lemez elején.)
Meg kell még jegyeznem valamit, ha kihagynám mondandómból, akkor nagyon hiányos lenne, úgyhogy itt az idő: egyszerűen csodálatos Bob Macura hangja, egészen magával ragadó, nem tudok mit kezdeni vele, egész nap elhallgatnám, ahogy duruzsol mély és fátyolos orgánumával az ember fülébe... Könnyedén beleborzong az ember; alighanem valaki mással ez sokkal kevésbé lenne értékes - azt hiszem, hogy ez a fickó a magyar metál köreiben az egyik legnagyobb torok birtokosa.