Ha furcsa reunionokról beszélünk, a Saga példája egyértelműen idevág az utóbbi évekből. Hiszen, mint ahogy azt a kanadai csapat esetében minden rajongó végigkövethette, a nagy visszatérés egy éppen bemelegedő felállás felfüggesztését, ezen belül pedig egy, a munkáját kiválóan végző személy eltávolítását kívánta meg. Azonban amit azonnal felhozhatunk „mentőérvként”, hogy bár egy ember valóban távozni kényszerült, a zenekar esetében az egymásra találás öröme egyben a közönség örömére is szolgált. Ugyanis azt egyértelműen kijelenthetjük, hogy Michael Sadler, az eredeti frontember épp oly kulcsfontosságú személy a Saga-ban, mint mondjuk Jon Anderson a Yes-ben, vagy épp Steve Perry a Journey-ben. Az imént példaként felhozott zenekarok esetében már vajmi kevés esélyt láthatunk a legendás énekes visszatérésére, jelen cikk tárgyánál azonban ez mégis megvalósulhatott. Ennek egyik oka természetesen, hogy Sadler a fent említett személyekkel ellentétben konfliktusmentesen lépett ki a zenekarból öt évvel ezelőtt, hiszen a világot jelentő deszkáktól öt évvel ezelőtt gyermeke születésének alkalmából búcsúzott el. De igazándiból ez nem is érdekes, a lényeg ugyanis, hogy a zenekar élén ismét az az ember áll, akinek hangja és egyénisége 30 év folyamán megsemmisíthetetlenül rányomta bélyegét a produkcióra. Bővebb ítélkezésbe nem is folynék bele, hiszen a tiszavirág életű Rob Moratti érát rögzítő két kiadvány (’The Human Condition’, ’Heads Or Tales Live’) minden kérdésre választ ad.

Természetesen az újraegyesülésről szóló hír óta nagy izgalommal vártam a pillanatot, amikor is vadonatúj albumon hallhatom Michael Sadler-t. Sokak szerint a Saga minden egyes albumán „ugyanazt hozza”, avagy zenéjük nem változik semmit. Az effajta kijelentéseknek csak félig-meddig tudok igazat adni. Bár valóban egy rendkívül markáns zenei világ jellemzi a csapatot, ez mégis különféle módokon képes megjelenni albumaikon. Csak az utóbbi időkből említhetek súlyosabb hangvételű (’Network’), vagy épp hagyományosabb megközelítésű (’10, 000 Days’) anyagot is. Így hát a sikereses szemműtét ihlette címmel ellátott ’20/20’ esetében kíváncsian vártam, hogy vajon milyen irányba halad tovább a zenekar.

A borító ’World’s Apart’ című korongra történő visszautalása alapján egy zeneileg is hasonlóképp nosztalgikus hangvételű lemezt vártam. Épp ezért nem kicsit meglepődtem, amikor a nyitó Six Feet Under a hamisíthatatlan bevezetődallamból egy kimondottan erőteljes, már-már prog. metálba hajló dalba váltott át. A bandából időközben kilépett Brian Doerner dobjátéka is kifejezetten dinamikusra lett keverve, az itt hallottak alapján pedig úgy vélem, az újonc Mike Thorne sincs egyszerű helyzetben, hiszen egy remek dobost kell pótolnia. Az egyébként szenzációs nyitás szokásosnál keményebb hangszerelését továbbviszi az ezt követő Anywhere You Wanna Go is, amely egyben az új album potenciális slágere is, és az instrumentális részekben is igencsak kitesznek magukért a muzsikusok. Ezek után líraibb ösvényekre térünk, és bár a harmadikként elhangzó Ellery tagadhatatlanul szép darab, innentől folyamatosan erősödni kezd bennem az érzés, miszerint a Saga új albumán biztonsági játékot játszik. Ez persze egyáltalán nem jelent alacsony színvonalat, hiszen ezen a szinten a rutinmunka is összetéveszthetetlen profizmust képvisel, ám újkori diszkográfiájuk bővelkedett annyi kiváló munkával, amelyek mellett a ’20/20’ nem igazán képes labdába rúgni. Míg két legutóbbi Sadler-rel készült művük ontotta a gyöngyszemeket, addig ezúttal sajnos az első két tracken kívül nem igazán találtam olyan momentumokat, amelyeket egy házilag összeállított „Saga best of” lemezre felpakolnék. Ami miatt viszont még így is bőven átlag feletti a produkció, az nem más, mint a zenekar tagjaira továbbra is jellemző, teljes mértékben egyedülálló muzikalitás. Sadler hangja, Ian Chrichton gitárjátéka, vagy épp Jim Gilmour billentyűs hangszínei még mindig külön stílust alkotnak a rockzene palettáján. Ez a lemez pedig mindenképp jónak mondható, az egyetlen „pechje”, hogy nem egy, az ezredforduló után készült elődje jóval erősebbre sikerült. Különösképpen igaz ez például a 2006-os ’Trust’-ra, hogy a XXI. századi Saga etalont jelentő ’House Of Cards’ című albumot már ne is említsem. A ’20/20’ kapcsán tehát pontosan úgy érzem magam, mint a mesebeli király: az egyik szemem sír, a másik nevet.