Egy Funeral Doom zenekar aligha remélheti, hogy valaha is egy pár tucat embernél többen fogják értékelni. Ez a tény azonban nem hiszem, hogy különösképpen aggasztaná az ilyesfajta zene művelőit és kedvelőit: a popularitás ilyen fokú hiánya ugyanis az ő esetükben gyakran a minőség iránti elkötelezettséget is feltételezi. A ’90-es évek közepén született irányzatot olyan nevek fémjelzik, mint az Esoteric, a Skepticism vagy az Evoken: aligha árulok el nagy titkot azzal, hogy ezek a sokunk számára talán ismeretlen zenekarok már akkoriban sem kaliforniai punkot játszottak, hanem az egyébként sem a túlzásba vitt örömködésről elhíresült doom metal elképzelhető leggyászosabb, legsötétebb, legkomorabb változatát. E végletesen temetői hangulatú zenékben azonban mégis fel lehet fedezni egyfajta bizarr szépséget is: talán olyasmit, amelyet Baudelaire verseiben vagy Poe novelláiban is fellelhetnek az ilyesmire fogékony lelkek.

Különösen igaz ez a német Ahab zenekar “zenei költeményeire” nézve: mázsás súlyú, hömpölygő riffek körítve a sötétbe borult tenger felett közelgő vihar fenyegető atmoszférájával. Talán mintha nem is dalok, hanem zenével megjelenített képek sorakoznának itt. A zenekar tagjai vélhetően a fagyos tengeren, zord germán hajósok lyukas fenekű halászbárkáiban hánykolódva töltötték gyermekkorukat, de az a minimum, hogy nyaranta nem a Balatonon üdültek. Két megelőző albumuk ugyanis a ’Call of the Wretched Sea’, illetve a ’The Divinity of Oceans’ címet kapta, a koncepció pedig Melville klasszikusának, a Moby Dick-nek zenei formába öntése volt. A kísérlet olyannyira jól sikerült, hogy – gyanítom – azóta az összes német bálnavadász és Melville fanatikus erre van rákattanva. Tény, hogy a hallgató szinte valóban a saját bőrén érzi a végtelenséggel folytatott küzdelem nagyszerű hiábavalóságát, Természet-Istenség kíméletlenségét, és a hozzá felérni igyekvő egyén jelentéktelenségét. Abban például egészen biztos vagyok, hogy a feltámadott Schlegel-fivérek szeretnék az Ahab-ot, sőt talán még Novalisnak is tetszene a zene.

A csapat azóta sem tudott elszakadni a 19. századi irodalmi adaptációk és a tenger bűvköréből: a ’The Giant’ album ezúttal Edgar Poe Arthur Gordon Pym, a tengerész című regényének adaptációja. Poe klasszikusa különben egy, a déli sarkra tett misztikus tengeri utazás történetét meséli el. Túl nagy változásokat tehát nem vártam zenei téren sem, azonban az album az eddigiekhez képest meglehetősen eltérő képet mutat. Ezúttal progresszívebb megközelítésben fogant, emellett Neurosis-szerű post-metalos ízt is kiérezhetünk, az énekes Daniel Droste pedig többet énekel dallamosan.  Azt hiszem jó ötlet volt az albumot ’The Giant’-nek keresztelni: ez a lemez nemcsak a monumentalitás értelmében véve „nagy”, hanem valóban „nagyszerű” is egyben. A lemez hat, egyenként majdnem tíz perces szerzeményt tartalmaz. Az már első hallgatásra kiderült, hogy ezúttal is sikerült elkerülni a stílusból adódó legnagyobb csapdát: a túlzásba vitt monotonitás miatti unalomba fulladást. Akár egy számon belül is változatos témákra bukkanunk, habár a felépítés hasonló: dallamos énekkel kísért lassú bontakozás, középtájon mázsás doom riffek hörgős énekkel, majd ismét dallamos részek. A hat különböző szám azonban nem folyik egybe, mindegyiknek egyénisége van, és elvileg a regény fejezetein keresztül kalauzolnak minket. Ez ugyan a szövegekből számomra nem derült ki egyértelműen, de ez legyen a legnagyobb problémám!

Az indító Further South alatt szinte ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy a pusztító elemek rettenetes dühével dacolva magam is rögvest hajóra szálljak - talán ebben csak az akadályozott meg, hogy lakóhelyem meglehetősen messze fekszik az óceántól. Ehelyett inkább csak képletesen merültem tovább az Ahab zenekar világába: az Aeons Elapse már egészen misztikus távlatokat nyitott - a kezdő téma egészen messze repített szobám prózai valóságától – már nem is bántam tovább annyira, hogy az nem valamely ódon világítótorony felső emeletén helyezkedik el.  A Deliverance talán a leginkább doom, középtájon egy olyan fejleszakító riffel, amit akár még Wino bácsi is megirigyelhetne, emellett talán az Antarctica the Polimorphess-t emelném ki: depressziós mégis szép, kicsit talán a korai Katatoniára emlékeztető hangulatával.