Hogy lehetséges – kérdezi a klasszikusokhoz szokott, igényes rockzene-hallgató – hogy egy Dream Theater farvizén evező zenekar lemezét ekkora várakozás övezi, ekkora elvárásokat fogalmaznak meg velük szemben? Úgy – feleli a klasszikusokon kívül mást is hallgató, igényes rockzene-hallgató –, hogy ennek a norvég prog.metal zenekarnak megvan a saját hangja, és az esélye is, hogy egyszer klasszikus-közeli zenekarrá váljon. Ha úgy vesszük, a Circus Maximus „tipikusan” kortárs együttes: tagadhatatlan egyénisége ellenére is kitapinthatóak hatásaik, inspirációforrásaik, de ez manapság nincs is másképp – mindenki inkább konyhaművésznek jó, mint alkimistának (bár lehet ez sosem volt másképp, csak az internet korában már jobban beazonosíthatók az alapanyagok).

Dream Theater, Symphony X, Pagan’s Mind, Styx, Queensryche – csak pár név, amely sorvezetőként szolgált a Circus Maximus dallamokkal kikövezett útján. Merthogy a norvég proggerek onnan nyerik eredetiségüket, hogy egyedülálló eredményességgel házasítotják össze a technikás, de közérthető progresszív metalt (a lá ’Images & Words’) az AOR/rock dallammokkal. Progresszivitás és már-már popba hajló slágeresség között persze hosszú az átmenet, és a Circus Maximus muzsikája tartalmazza is ezeket az árnyalatokat: a Symphony X vagy Pagan’s Mind féle, a progresszivitást a power metal vége felől megfogó, riff-központú keménységet (az ’Isolate’ pedig a PM űr-metalos hangulatát is), a Styx igényes, fülbemászó, gazdagon rétegzett vokális melódiáit, illetve a Queensryche-i epikát, teátrális megközelítést. A CM-védjegy sarokköve kétségkívül Michael Eriksen énekes-fenomén, aki olyannyia ért a pofátlanul hatásos dallamok megkomponálásához, hogy azt egyes rockerek már bizonyára szégyellnék – az AOR iránti vonzódását is nyíltan vállalja, főleg mióta 2011-ben a Leverage gitárosával, Torsti Spooffal The Magnificent néven indított zenekart, amely egyértelműen ebben a stílusban alkot. A Circus Maximus zenéjének savát-borsát persze pont az adja, hogy itt a technikás riffelésre, az atmoszférikus billentyű-szőnyegre ülteti rá Eriksen dallamfogódzókban bővelkedő témáit.

A Circus Maximus zenéje így mindig is a tíz perc körüli prog-eposzok és a 4-5 perces, fülbe stiftezett „slágerek” között oszcillált, már a 2005-ös ’The 1st Chapter’ óta. A megváltás koncepciója köré épített debütlemezt aztán a sokkal direktebb, a prog.power felé elmozduló, és az AOR terén is több engedvényt tevő ’Isolate’ követte 2007-ben – majd 5 éves csend a zenekar háza tájáról. És hogy mit eredményezett a hosszabb pihenő? Egy érettebb lemezt a ’Nine’ formájában. Első körben talán a ’The 1st Chapter’ és az ’Isolate’ keresztmetszeteként lehetne leírni a friss alkotást, hiszen az anno a meglepetés erejével ható debütálás nagy ívű prog-epikája (Glory of the Empire, The 1st Chapter) a ’Nine’-on is erős bejegyzésekkel képviselteti magát (Architect of Fortune, Burn After Reading, Last Goodbye), viszont az is igaz, hogy – Arrival of Love ide vagy oda – a Reach Withinnél poposabb dalt még nem írtak Maximusék.

A lényeg viszont az, hogy a minőség nem változott, magyarul gyengébb idegzetűek összepisálhatjuk magukat a gyönyörtől a ’Nine’-t hallgatva. Az „igényes zeneiség” kifejezést soha nem tudtam hova tenni, túl homályos a jelentése ahhoz, hogy több legyen szimpla bóknál – a Circus Maximus (új) albumára azonban, azt hiszem, maximálisan illik ez a szófordulat. Esetünkben ez számomra annyit tesz, hogy a már emlegetett „érettség” okán, egyszerűen minden hang a helyén van, nincs egy felesleges hangszeres szóló, csak azért, hogy – prog.metal lévén – legyen a dalban egy hangszeres szóló. Minden riff, akusztikus leállás, dallam-hajlítás, gitárszóló vagy billentyűs aláfestés perfekt, akkor is, ha egyszerű, mint a pofon, vagy ha olyan technikás, hogy még Petrucci is elismerően bólogatna rá egyet. A progresszivitás itt nem túlbonyolított szerzemények, hanem tisztára mosott, felesleges intermezzoktól megfosztott Dalok (hang)képében ölt testet; és a legtöbbször alárendeli magát a melódiáknak (a zenekar elmondása szerint az Architect of Fortune sem tetszett nekik igazán, nem érezték tökéletesnek, amíg meg nem írták hozzá az énekdallamokat, és akkor egyszeriben összeállt a kép).

Még a tízperces, kacskaringósabb darabok is a magasztos-felemelő refrének köré strukturálják magukat: ami azt illeti, egészen klasszikus a progosabb darabok szerkesztése, az atmoszférikus felvezetést energia-kitörések követik, magas röptű dallamok, szólók az aranymetszésnél, leállás, és végül feloldozás (akár a dalszöveg témájában is, mint a Last Goodbye-nál, ami egy halott barát emlékét ünnepli). Ám ezen belül a változatosság megengedett, sőt, alapkövetelmény – és itt hozzáfűzhetjük, hogy a Dream Theater-áthallások is jócskán csökkentek. Még akkor is, ha a Burn After Reading felütése például simán felférne a ’Scenes From A Memory’-ra, később viszont a dal ’Isolate’ modernebb fogalmazásmódját idéző szaggatott riffelése, a röpke black metal betét, vagy a Muse-osan ható verzék már egészen más irányba mutatnak (Matt Bellamy hatása más dalokban is észrevehető). A ’The 1st Chapter’ Biosfearéhez hasonló villantós passzusok viszont megfogyatkoztak, a virtuozitás-bemutató helyett gyönyörűen felépített, minden egyes apró hangig átgondolt szerzemények sorakoznak a ’Nine’-on. Ebben az értelemben a ’Nine’ olyan, mint egy Poe-vers, hiszen a Mester is kvázi matematikai elvek mentén, „körzővel-vonalzóval” komponálta meg pédául A hollót, aminek érzelmi hatása alól lehetetlen kibújni.

És ez nem csak a nagyobb lélegzetvételű opusokra igaz – amik közül az Architect of Fortune modernebb megközelítésével, a Last Goodbye pedig kebeldagasztó hangulatával emelkedik ki –, hanem a direktebben odapakolt dalokra is. A ’Nine’-t keretbe foglaló epikák között a popos, rádióbarát dalok (Reach Within, I Am), és vegytiszta metalra csupaszított energiabombák (Namaste, Used, The One) sorakoznak. Ami azt illeti, talán az utóbbiakat lehet újdonságként értékelni a ’Nine’-on: a Namaste csöppet indusztriális gitár-hangszíne, vagy a Used féktelen riffelése képvisel némileg új színt a diszkográfiában. A ’Nine’-t amúgy is meghatározza Mats Haugen gitár-centrikus megközelítése, amely az ’Isolate’ billentyű-orientált dallamait váltja – azzal együtt, hogy már a 2007-es albumon sem vetették meg a modernebben csavart riffeket. Ám még ezzel együtt is kissé kiterebélyesedett Michael Eriksen itt a főszereplő, aki talán kevesebbet kirándul a sztratoszférában, mint anno, és az ’Isolate’-en bemutatott sötétebb hangszínét se használja, ellenben a zseniális dallamokat most sem kell hiányolnunk. Eriksen melódiái jobban ragadnak, mint a Loctite, az első pár hallgatáskor szinte nem is lehet másik zenészre figyelni – ami elég nagy szó egy progresszív metal zenekar esetében.