Machine Men: Scars and Wounds

írta Hard Rock Magazin | 2006.10.04.

Megjelenés: 2003

Kiadó: Dynamic Arts Records

Weblap: www.machinemen.net

Stílus: heavy metal

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

Bruce Dickinson szólóalbumai az Accident of birth-ig nem igazán érintettek meg, ám a Roy Z-vel közösen készí­tett anyag aztán nagyot ütött nálam a modern riffekbe ágyazott Maiden melódiák miatt. Jóllehet az azt következő albumok szintén sikeresek lettek, sőt a Chemical Weddinget a legjobb szóló lemeznek tartják, számomra mégis az Accident maradt a legkedvesebb. Valószí­nűleg nem csak én vagyok ezzel egyedül, ugyanis egy finn fiatalokból álló csapat, a Machine Men elkészí­tett egy olyan albumot, mely mintha az Accident lemez ikertestvére, második része lenne. Mind megszólalásában, mind dallammeneteiben olyannyira sikerült megközelí­teni az ihlető lemezt, hogy ha nem lenne az énekes hangja kissé magasabb Dickinsonénál, akkor simán azt hinném, hogy a lemezről lemaradt dalokat adták később ki. A Machine Men - nem véletlen az együttes neve sem, lévén az az Accident egyik dalának cí­me- 1999-ben alakult banda, mely egy 2002-es Lp-t követően 2003-ban adta ki ezt az albumot, mely ráirányí­totta a figyelmet a fiatal csapatra. Nemcsak a hangzás, a harmóniák, de a felépí­tés is hasonló az Accident-hez. A nyitónóta jellegzetes sodró tempójú, Dickinsonos nyitány. Az énekes, mint már í­rtam, kissé magasabb hangfekvésben énekel, mint a mester, ám "operás" énekstí­lusa szinte megtévesztően hat, főleg, miután megszokta a hallgató. A kezdő dal után megjönnek a szokott galoppozó tempók is, ám olyan modern riffbe ágyazva, ami nem csak az Accidentre volt jellemző, hanem a szintén Roy Z. bábáskodása alatt kiadott Rob Rock szólóra, a Rage of creationra is. A The beginning of the end egy hosszabb, komorabb dal, pszichedelikusabb refrénnel, kissé a chemical wedding hangulatát idézve, a Silver Dremas pedig ismét egy könnyű galopp, a la Freak. Ezután következik a lemez véleményem szerinti csúcspontja, egy epikus, remek refrénnel ellátott, változó hangulatú nóta, Seventh Son korabeli dalszerkezettel, a végén pedig egy olyan kitartott magas hanggal, melytől rögtön haptákba vágtam magam. A következő szám talán a legdallamosabb a lemezen, egy komoran induló, ám aztán egy középtempós szárnyalássá váló szám, remek szólóval és refrénnel. A Victim egy kissé monotonra sikeredett darab, majd zárótételként a lemez cí­madó dala következik, a legszebb dickinsoni lí­rai hagyományokat követő, majd nyolc perces Scars and wounds. A dal vége után azonban kb. három perc múlva egy rejtett track következik, finom hegedű samplerrel megtámogatott kis szösszenet, szí­vdobbanásokkal , harangszóval, és szélsüví­téssel záró hangulati darab.

Pontszám: 9