Gypsy Rose: Gypsy Rose
írta Tomka | 2006.10.01.
Zenészek
Martin Kronlund - gitár
HíĽkan Gustafsson - ének
Rikard Quist - szintetizátor
Daun Imre - dob
Mats Bostedt - basszusgitár
Dalcímek
When You Leave At Night
You Drive Me Crazy
Promise To Stay
Moonlight
You (Are The One)
Queen Of The Night
Burning
Light Up My Way
December Night
Fender 59
The Look In Your Eye
Értékelés
"Az időutazás az elképzelés, hogy az ember az adott tér-idő kontinuumot "testestől-lelkestől" tetszőleges irányba el tudja hagyni, és a lineáris térben előre vagy hátra egy másik időpontba (esetleg közben egy másik térbe is) épségben meg tud érkezni. Az időben visszafelé utazás a tudomány jelenlegi állását tekintve paradoxonokhoz vezet." Hölgyeim és Uraim, a Hard Rock Magazin szerkesztősége Budapestről jelenti, hogy a fenti szöveg negatív kicsengésű része abszolúte valótlan és megalapozatlan, aki pedig nem hiszi, annak mindössze annyit kell tennie, hogy egy napsütéses délutánon önmagát a zenét teljeséggel befogadni képes, és azzal azonosulni tudó állapotba helyezve berakja a legjobb esetben a svéd Gypsy Rose zenéjével megégetett optikai tárolót az erre alkalmas lejátszóba. Kis csúsztatással ugyan (jelen cikk szerzője most egy kacsintás kíséretében kiszól az olvasónak, és elárulja a "titkot", tudniillik, hogy a Gypsy Rose az 1980-as években alakult és működött egy darabig, az album felvételét és kiadását övező problémák miatt azonban tartottak egy "kisebb" szünetet, amiből kb. 20 év lett a végére), de a svéd rockerek visszakalauzolják a kedves hallgatót az 1980-as évekbe, a Thin Lizzy, a Deep Purple, a Rainbow, és a Scorpions varázslatos világába, a rock aranykorába, amikor még a fű is zöldebb volt, ugyebár; teszik mindezt pedig olyan muzikális, zeneszerzői adottságok birtokában, hogy a hard rock ezen produktumáról csak a maximális elismerést kísérő elégedettséggel eltöltött lelkiállapotban, az ember szája sarkában megjelenő mindentudó mosoly és bólogatás mellett lehet szólni. A Gypsy Rose a zenének azt a válfaját képviseli, amely az önfeledt, az egyszerű szórakozást, mint célt elsődlegesnek tekintő hozzáállást, illetve a zenének az emberben a negatív és pozitív irányba ható emocionális változásokat akarva-akaratlanul előmozdító változatát egyaránt magába foglalja, minderre pedig elsősorban és legfőképpen a legnagyobb garancia HíĽkan Gustafsson énekes, aki a tehetségosztásnál valószínűleg többször is visszatolakodott a sorba, de még milyen jól tette, ugyanis azon kevesek közé tartozik, akiknél hallani, de még inkább érezni lehet, hogy az énektémákat a kisujjukból rázzák ki, hogy tisztán tüdőből énekelnek, mintha csak ki akarnák engedni azt, ami belülről feszíti a mellkasukat, és ez fenségesen kristálytisztán, sajátos hangszínben tör elő belőlük, a többszöri hallgatás során is örömöket biztosító apró "fricskákkal" kiegészítve, mindezt fülbemászó, hamar megjegyezhető, de a hallójáratokbeli tartózkodás időtartamát tekintve igencsak makacs énekdallamokkal tetézve be, amikre a leggyakoribb és természetes reakció nem lehet más, mint az "Öregem, mikor hallottál te utoljára ekkora refrént?!, vagy szegény hallgató fejének konfrontációja a fallal, miközben azon morfondírozik, miért is nem hallgatta ezt a zenét korábban. A zenei alapokról elsősorban Martin Kronlund dalszerző ízes gitárjátéka biztosítja, aki a feszes hard rock riffek mellett kiváló szólókat is prezentál az állát kereső kedves hallgatónak, néhol kisebb funky-s beütésű gitárinjekciók adagolásával, mindezt a hard rock természetes lazaságával gyúrva egységes egésszé. Természetesen mit sem érne az egész a precíz, szolid hátteret biztosító dob-basszus részleg nélkül, amely Mats Bostedt hangzás tekintetében kissé háttérbeszorított basszusgitárost, illetve - és itt joggal érezhetünk egy kis büszkeséget - Imre Daun, azaz Daun Imre dobost takarja, aki ha nem is fogja megváltani a világot egetrengető újdonságok felfedezésével, de mindenképpen megérdemel egy "elismerő hümmögést". Ahogy mondani szokás, a habot a tortán, Rikard Quist szintetizátoros adja, aki ha nem is kap kiemelkedő szerepet, de ő is beszáll egy kisebb dózissal a pozitívumok adagolásának sorába. Az album, ahogy az illik, inkorporálja mindazon hard rock számokat, amelyek kötelező jelleggel kell, hogy reprezentálva legyenek egy ilyen stílusú albumon, a lendületes, magával ragadó, kezdésként rögtön magával ragadó kezdőszám(ok)tól (When You Leave At Night, ill. a kissé Scorpions beütésű You Drive Me Crazy), a lassú szerelmes számon (Moonlight) keresztül, a gyorsabb szerelmes számig (You Are The One), természetesen ki nem felejtve a középtempós, megarefrénre épülő slágert, alapvetően a balladák és a tökösebb, rockosabb számok kellő arányú vegyítése a jellemző az albuma: itt bizony nem csak egy számot lehet majd a boltba menet dúdolni a hallgatást követő hetekben!
Legutóbbi hozzászólások