Agregator: Szürkület

Butcher kritikája:
A tatabányai Agregator zenekart általában a svéd Dark Tranquillityvel szokták összeboronálni, miért is ne, jól csengő párhuzam (ez kis hazánkban egyre inkább sűrűn felbukkanó szokás, vegyük csak például a Casketgarden - At The Gates párost...), de én úgy érzem, hogy habár az í­gy nyilatkozó kritikusoknak kétségtelenül igazuk van, semmiképpen nem lenne érdemes koppintásnak venni az Agregatort, ugyanis minden í­zében kifejezetten egyedi albumot tettek le az asztalra az új, Szürkület cí­mű lemezükkel. Úgy érzem, hogy ez egy páratlan kitörési lehetőség lesz a csapatnak. Na de lássuk magát az anyagot!
A borí­tót a Dark Tranquillity gitárosa készí­tette, úgy vélem, hogy ráérzett a srác, a booklet is rendkí­vül í­zléses, úgy egészében illik a külcsí­n a muzsikához, megfelelő módon visszaadja a lemez hangulatát, amiről tényleg nagyon nehéz í­rni, tekintve, hogy egyszerűen "csak" lenyűgöző. Már az első, Horizont cí­mű nótánál kisimí­tják a redőit a jó öreg három köbcentis agyunknak és ez a továbbiakban csak fokozódik! Nem mintha Marduk-szerű aratás lenne a megközelí­tés, épp ellenkezőleg: nem nagyon merészkednek sebesebbre a komótos középtempónál, viszont mindent olyan derekasan ledöngölnek, hogy az szinte valótlan. De nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem a sebesség a domináns; sokkal inkább a remekbeszabott, fogós riffek, az ötletes és technikás játék és nem utolsósorban Mikus Tamás egészen jellegzetes hangja, mely egy épp haláltusáját ví­vó medvééhez hasonlatos és mindemellett megpróbál a lehetőségekhez mérten a lehető legkevésbé egysí­kú lenni. Röfögés a bányából, hörgés a pincéből, recsegő szavalás és néhol a jó öreg dallamok is előjönnek, na persze a rekedtség marad - ki kéne köpni az a zacskó százas szöget! - egyszóval van minden, ami kell. Ráadásképpen káprázatos átéléssel böfögi elő az igazán költői sorokat; szó, ami szó, a dalszövegek is nagyon rendben vannak, főleg emberi érzésekkel foglalkoznak és hangulattól függetlenül tökéletesen átélhető mondanivalójuk van. A hangszeres oldal is pazar, pontos dobolás, feszes húrrángatások, összességében nem lehet egy szavunk sem a muzsikusok teljesí­tményére (jaj istenkém: Ha lesz hajnal - olyan riff-orgia vár a szám második felében az egyszerű hallgatóra... Azonnal kettéroppan a mélyen tisztelt delikvens); ami úgymond negatí­vuma lehet az albumnak az a hangzás. Persze itt nem kell arra gondolni, hogy általánosságban kása az egész, vagy nem röfögnek eléggé a gitárok, esetleg sikerült egyes trendeknek megfelelve jól elrejteni a basszust... Nem, kérem szépen, itt a dobokkal van probléma: eléggé kellemetlen, hogyha az emberben vödrök, hordók és hasonló jellegű, üresen kongó, tartalmatlan tárgyak jutnak eszébe a dobhangzásról... De alighanem ez az egyetlen igazi fekete pont, amit oda lehet pakolni a lemez ellenőrző füzetecskéjébe, de a többire egyszerűen nem lehet panasz.