A tavasz első hónapja igen szoros versenyt hozott az Első Hallásra rovatba. Az az érdekes helyzet állt elő, hogy az a lemez, ami majdnem mindenkinél első helyezést ért el, mégis csak a második helyig jutott az összesített listán. Na, igen... ez az átlagszámítással együtt jár. Arra azonban rájöttünk, hogy mindig találunk rejtett gyöngyszemeket, csak körül kell nézni. Lásd ebben a hónapban a H.E.A.T. elnevezésű csapatot, akik bár nem kerültek dobogóra, mégis osztatlan sikert arattak a szerkesztőségben. A nagy vesztes pedig Blaze bátyó, akiről ebben a hónapban háromszor is írtunk, szólóanyagának kissé szedett-vedett, hullámzó minőségével jócskán alulmúlta az előző két korongján igen magasra tornászott lécet.

7.8 – Adrenaline Mob: Omertá
7.7 – Overkill: The Electric Age
7.4 – Flying Colors: Flying Colors
7.3 – Axel Rudi Pell: Circle Of The Oath
7.1 – H.E.A.T.: Address The Nation
6.9 – Meshuggah: Koloss
6.4 – Epica: Requiem For The Indifferent
6.3 – Jeff Scott Soto: Damage Control
5.4 – Blaze Bayley: The King of Metal
5.1 – Angel Witch: As Above, So Below 

Adamwarlock

8.0 – Overkill: The Elecrtic Age
8.0 – Adrenaline Mob: Omertá
8.0 – H.E.A.T.: Address The Nation
7.5 – Axel Rudi Pell: Circle Of The Oath
7.0 – Flying Colors: Flying Colors
7.0 – Meshuggah: Koloss
6.5 – Jeff Scott Soto: Damage Control
6.0 – Epica: Requiem For The Indifferent
6.0 – Blaze Bayley: The King of Metal
4.0 – Angel Witch: As Above, So Below

Overkill: Az ’Ironbound’-hoz képest szerintem visszalépés, de még így is a hónap (vagy az év?) egyik legdögösebb kiadványa. Ennek a csapatnak nehéz hibáznia, nyersen, keményen ontják a dögöt. Ilyen az igazi zúzás!

Adrenaline Mob: A hangzás bika, ütős számok, kiváló teljesítmény minden szinten. Én azt mondom, hogy így köll ezt csinálni manapság. El kell söpörni a közönséget. Vérbeli modern metal album, élőben kötelező megnézni!

H.E.A.T.: Én azt mondom, ha valaki ki akar adni egy lemezt, akkor ez a színvonal a minimum. Az egész egy Bon Jovi kópia, de a jó fajtából. Figyeljük meg: ilyen egy minőségi kiadvány, látszik, hogy van mögötte munka dögivel. Persze elsütik a szokásos kliséket, tehát nem a világ legeredetibb története, de mindezt tökéletes hangzással, és rendkívül fogós dallamokkal, kiváló manírokkal, változatosan. Én minden AOR rajongónak csak ajánlani tudom.

Axel Rudi Pell: Amit a heavy és a power metalról tudni kell, azt ezen a lemezen megtaláljuk. Dögös az egész, ahogy van, minden zenész bitangul teljesít. A főnököt meg sokan szidják, hogy parasztvakítás, amit a hangszerén művel. Legyen. Mégis jobb számokat ír, mint a mezőny nagy része. Meglepetéseket nem tartalmaz a kiadvány, de szilárdan hozza, amit kell.

Flying Colors: Nagyon kellemes hallgatnivaló a debütáló korong, de az érzésem szerint kicsit koncepciótlan alkotás kerekedett ki a történetből. Ezektől a zenészektől valahogy többet vártam. Ettől függetlenül az összkép pozitív, de nem érzem rajta, hogy korunk legjobbnak mondott zenészei dolgoztak volna rajta.

Meshuggah: Alapvetően nem műfajom az ilyesmi, de a ’Koloss’ sötét hangulata valamiért megfogott. Nem leszek Saulból Paul, és az extrém metal felé orientálódni, de meg kell hagyni, hogy néha egy ilyen banda is nagyon el tudja kapni a fonalát a zenélésnek. A vészjósló gitár, a dübörgő hangulat tényleg a bibliai végidőkbe repít minket. Bejövős.

Jeff Scott Soto: Valahogy nem talált ez most el. Nagyon szirupos alkotás. Bár a dallamok rendben vannak, Soto-t pedig akkor is kötelező hallgatni, ha éppen hónaljfingást ad elő, de ez a lemez igazából csak azt érte el, hogy még jobban várjam a W.E.T-et.

Epica: Nekem mindig is egy bajom volt az operatic voice+metal koncepciókkal, mégpedig az, hogy néhány szám után az igazak álmát alszom hatásukra. Ez most sem volt másképp. Egyszerűen untat a koncepció, és szerintem az évek során kihoztak belőle mindent, amit lehetett így túl sok újdonságot sem látok bennük. Az Epica új lemezén nem egy kiváló tétel van, de engem elkapott a szokásos álomkór.

Blaze Bayley: Az előző két lemezhez képest szerintem óriási visszalépés. Azok a sötét tónusú power metal etalonjaivá értek, mígy a ’The King of Metal’ meglehetősen középszerű alkotás lett. Nem mondom, vannak rajta olyan darabok, amik elnyerték a tetszésemet, de nagyon gyatra hangzás és nem egészen kiforrott koncepció elveszi az ember kedvét a többszöri meghallgatástól. Jó szívem és az elsőrangú koncertélmény miatt kap Blaze egy hatost. Lemezkritikában 5.5 menne.

Angel Witch: Hát, nekem inkább Angel Bitch érzésem volt. Szerintem egy meglehetősen célt tévesztett, elhibázott korong. Nem hinném, hogy túl nagy közönséget tudhatnak ezek után maguk mögött.

Bazsa

8.5 – Flying Colors: Flying Colors
8.0 – Adrenaline Mob: Omertá
7.0 – H.E.A.T.: Address The Nation
6.5 – Axel Rudi Pell: Circle Of The Oath
6.0 – Overkill: The Electric Age
6.0 – Epica: Requiem For The Indifferent
5.5 – Blaze Bayley: The King of Metal
5.0 – Meshuggah: Koloss
5.0 – Jeff Scott Soto: Damage Control
4.5 – Angel Witch: As Above, So Below

Flying Colors: Valami ilyesminek kell történnie, amikor ekkora nevek összeülnek „jammelni”. Nyoma sincs görcsölésnek vagy megfelelési kényszernek, csak a zene van, a maga természetes folyásában és sokszínűségében, őrületes hangszeres megoldásokkal, műfaji korlátok nélkül, melybe a jazz bluestól a hetvenes évek prog. rockján át a direktebb hard rockig bármi belefér. Két dolgot emelnék még ki: Steve Morse gitárjátéka továbbra is kizárólag a zseniális jelzővel illethető, így rajongóinak természetesen kötelező darab a ’Flying Colors’, aki pedig abszolút muzikális orgazmusra vágyik (á la Yes), semmiképp ne hagyja ki a zárótételt (Infinite Fire).

Adrenaline Mob: Ez a lemez még azzal együtt is top kategória, hogy messze nagyobb lett a füstje, mint a lángja. Ahogy várható volt, ez egy túlbonyolítástól mentes, riffelős, – és ami a legfontosabb – dalközpontú modern metal lemez, irdatlan húzással és bivalyerős megszólalással. Mike Portnoy-nak itt nem célja a világegyetem megritmizálása, és ez piszok jól áll neki, ugyanakkor játéka tele van apró, elrejtett „okosságokkal”, melyeken kedvükre élvezkedhetnek az ilyesmire fogékonyak. Russell Allen pedig az utóbbi időben már megszokott szőrösebbik torkát vette elő, ami összességében passzol az efféle muzsikához, hosszú távon azért kicsit egysíkú, főleg úgy, hogy tudjuk, mire képes a hangjával.

H.E.A.T.: Manapság már nagyon nehéz zeneileg újat mutatni az AOR műfajban, és e tekintetben a H.E.A.T. sem váltja meg a világot. A lemez mégis szinte hallgattatja magát, köszönhetően a fiatal „svéd idol” Erik Gronwall hangjának, ami egyszerre felelős a dallamorgiáért, az erőért, és a fiatalos lendületért is. 

Axel Rudi Pell: Nem vagyok fanatikus rajongója az efféle hard rock/melodikus heavy metal muzsikának, ám számomra ez a lemez telitalálat, úgy ahogy van: hiszen óriási dallamok és első hallásra fülbe égő refrének sorakoznak a ’Circle Of The Oath’-on. Ugyanakkor gitározás címszóval itt bizony akkora hazudozás folyik, ami nyilvánvalóan paradox helyzetet teremt, lévén a formációnak hivatalosan magáról ARP-ről és az ő „fantasztikus” játékáról kellene szólnia. Van itt „alányújtások” tömegétől, ötlettelenségbe fulladó, a funkcionalitást teljes mértékben nélkülöző motívumtól elkezdve a parasztvakításon át minden, ami hibát egy gitáros elkövethet. Vannak viszont kiváló dalok, egy fantasztikus énekes előadásában, és nálam ez számít igazán.

Overkill: Nem kell szeretni a thrash metalt ahhoz, hogy az ember ráérezzen az Overkill lényegére: az elsöprő lendület és az energia az, ami ezúttal is mindent visz, legyen szó mániákus riffelésről vagy punkos odacsapásról.

Epica: A szimfonikus hangszerelésnél talán nincs alkalmasabb „eszköz” az érzelmek intenzitásának, túláradásának, és adott esetben differenciájának akusztikai megjelenítésére, lényege tehát az, hogy minél erőteljesebben hasson a hallgató emocionális állapotára. Ha ezt nem teszi, akkor beszélhetünk felszínességről, vagy a monumentalitás „mímeléséről”. A „frontasszonyos szimfonikus metal” képviselői szinte kivétel nélkül beleesnek ebbe a hibába, és sajnos nincs ez másképp az Epica esetében sem. Ettől még a ’Requiem…’ dalai egyébként nem rosszak, sok a jó ötlet és dallam, összességében pedig a még olykor teljesen funkciótlan témahalmozás ellenére is kellemes hallgatnivaló. Csak éppen hideg, távolságtartó, és sokkal többnek akarja mutatni magát, mint ami valójában.

Blaze Bayley: Nehezen vehető komolyan ez a tradicionális metal kliséktől hemzsegő, zeneileg a rémisztően gagyi és az iszonyúan cikis között egyensúlyozó dalcsokor. Ráadásul Bayley úr folyamatos intonációs problémákkal küzd, kivéve azokat az alkalmakat, amikor csak szimplán fülsértően hamis. Hogy mindezek ellenére miért szimpatizálok mégis a koronggal? Talán azért, mert főhősünk hitele és (feltételezett) öniróniája valamilyen módon felülírja, és élvezhetővé teszi az erősen kifogásolható esztétikai élményt. Akárcsak a múlt havi Wolfsbane lemez esetében…

Meshuggah: Még egy ily rövidke reflektálás alkalmával is igyekszem egy (globálisabb) objektív és a (személyesebb) szubjektív kettős mérce alapján véleményt alkotni. Ezúttal azonban mindez csak a pontszámban fog tükröződni, mert pontosan úgy vagyok a Meshuggah zenéjével, mint a neoavantgárd művészi törekvéseivel: az elgondolás és annak elméleti megalapozása tiszta és világos, mi több, minden tiszteletet megérdemel, ám maga a produktum számomra a messzemenőkig értékelhetetlen.

Jeff Scott Soto: Pontosan az hiányzik erről a lemezről, amiről a H.E.A.T kapcsán esett szó: Mr. Soto kiváló énekes, de a kellemes orgánum és a kifogástalan technika kevés ahhoz, hogy kiléptesse a ’Damage Control’-t a „teljesen standard”-kategóriából.

Angel Witch: Hiába a név és a legenda, az ’As Above, So Below’ még az okosan megvariált dalszerkezetek ellenére sem más, mint színtelen-szagtalan, idejétmúlt, teljesen céltalan dalokkal telepakolt 50 pernyi dögunalom, a NWOBHM-hagyományok B-oldalas gyűjteménye.  

Jocke

8.5 – Overkill: The Electric Age
8.0 – Meshuggah: Koloss
8.0 – Adrenaline Mob: Omertá
7.0 – Axel Rudi Pell: Circle of the Oath
7.0 – Flying Colors: Flying Colors
7.0 – H.E.A.T.: Address The Nation
6.5 – Jeff Scott Soto: Damage Control
5.5 – Angel Witch: As Above, So Below
5.5 – Blaze Bayley: The King of Metal
5.0 – Epica: Requiem For The Indifferent

Jól meglepett ez a hónap. Nem gondoltam volna, hogy a matekozós mesügék vagy Overkillék el fognak masírozni a dobogóig. Hát megtették, méghozzá úgy, hogy ehhez nem a többiek szerénykedése kellett (no jó, egy-két kivételtől eltekintve).

Overkill: Hát ez tépte a fejet rendesen! Amikor végighallgattam, nagyjából az volt az érzésem, hogy erre volt most szükségem, manapság túl sok volt a lightos zenékből. Ráadásul a borító is adja, szóval megérdemli az első helyet!

Meshuggah: Ezt is megértük: bejön egy Meshuggah lemez. Lehet, hogy kellett hozzá egy kis agyborzongató bürokratikus nagydugó (magyarul valamin vagy valamivel le kellett vezetni a feszültséget), de bejöttek Jens Kidman brutális hörgései (mondjuk olyan természetességgel adja elő, hogy lehet, hogy ez az igazi hangja…) és a Thordendal-Hagström kettős dallammentes zakatolásai. Nem beszélve Tomas Haakéról, aki halálra püföli magát a korongon. Egyedül a záró The Last Vigillel nem tudtam mit kezdeni.

Adrenaline Mob: Hype ide, hype oda, csúnya, gonosz Portnoy kontra jófej Portnoy, nekem nagyon bejött az ’Omertá’. Russell Allen amúgy is kedvenc énekeseim számát gyarapítja, és a  Come Undone című Duran Duran feldolgozás is jó lett. Talán annyi kell az élvezethez, hogy nem esel a túlzott elvárások csapdájába, de nem is úgy állsz hozzá, hogy ez biztos egy nagy túrórudi lesz.

Axel Rudi Pell: A jó Rudi semmivel nem nyújt többet annál, mint amennyit szokott. Hozza a kis egyszerű, de fülbemászó refrénjeit, beletunkolva őket a szinte tökéletes egysíkúságba. Ettől függetlenül szeretem, amit csinál, jól húznak a gitárok, és a hangja is fekszik nekem, úgyhogy kapja tőlem a jót – mondjuk ez a borító vállalhatatlan…

Flying Colors: A ’Flying Colors’-ot kineveztem az egyik legkedvesebb futópartneremnek. Ezzel nem degradálni akarom, sőt, olyan jó ritmusa van, hogy viszonylagos lágysága ellenére is megkedveltem. Persze azért nagy favorit nem lesz belőle – főleg akkor nem, ha Portnoy barátunk ezentúl minden EH-ban ötször felbukkan. Na jó, ez csak vicc, a kulcs szerintem itt is az, hogy nem kell jó előre piedesztálra emelni, hogy aztán a leleplezés napján pöröllyel zúzzuk össze.

H.E.A.T: Ezek a svédek nagyon bedurvultak a melodikus színtéren, mondjuk nem mintha eddig szégyenkezniük kellett volna. Nőnek elő a svéd anyaföldből, mint a gomba, közben pedig egymás kezébe adják az Eurovíziós Dalfesztivál öltözőjének kilincsét. Nemrég találkoztam egy Dynazty nevű formációval, most pedig itt ez a szintén fiatal H.E.A.T, amely harmadik albumát adta ki idén. Nem kiemelkedő, de egy erős, hallgatnivaló anyag, kicsivel Soto előtt.

Jeff Scott Soto: Az egyik legjobb AOR-énekes, olyan zenekarokkal a háta mögött, hogy az állam leszakad, de kicsit élettelen számomra ez az album. Kellemes, megtölti a fejhallgató által generált teret, valamint sokat hallgattam Győr és Veszprém között – tehát elvileg csupa pozitívum, de az adrenalin hatás elmaradt, és azért az kellene ahhoz, hogy a későbbiekben megint előkapjam, akár többször is.

Angel Witch: Igazából máig nem tudom, hogy miért ment el mellettem ez az album. A recept ugyanis jónak tűnt: egy hetvenes-nyolcvanas évekbeli brit heavy metal banda, amely egyszer csak eltűnt, majd megannyi feloszlás és újraegyesülés után visszatért, és amely rengeteg zenészt fogyasztott el az évek során – szóval körüllengi a „legenda szag”. Kevin Heybourne bandafőnök nem túl veretes hangi adottságai azonban lassan, de biztosan a negatív irányba tereltek, nem beszélve arról, hogy nem sok dallam maradt meg a fejemben többszöri meghallgatás után sem.

Blaze Bayley: Megint itt a drága Bayley, aki sajnos egy ugyanolyan rosszul szóló albumot vetett elénk, mint a Wolfsbane esetében. Ha nem rosszabbul szólót. A ’Wolfsbane Saves The World’-del ellentétben azonban itt a minőségi dalokkal is csínján bánt, kivételként a Dimebag Darrell előtt tisztelgő Dimebaget és talán a feelinges, zongorával kísért lassút, a One More Stepet említeném. A hangjával továbbra sincs bajom… sőt, egyre jobban kedvelem nyers, szinte szabálytalan stílusát. De ez az album maximum közepes.

Epica: Sajnálom, de ez nekem továbbra sem jön be, hiába erőszakolom meg magam. Már a hossza is kissé megrémített, de gyanítom, hogy a csajos-zene kedvelőinek be fog jönni, mert amúgy nem rossz ez az album. Mondjuk azt diplomatikusan, hogy nem fogott meg ez sem, de ha az előbb értékelt Angyali Boszorkány és ez között kéne választanom, akkor nem a hollandok lennének a befutók.

Mike

8.5 – Overkill: The Electric Age
7.5 – Epica: Requiem For The Indifferent
7.5 – Adrenaline Mob: Omertá
7.5 – H.E.A.T.: Address The Nation
7.5 – Flying Colors: Flying Colors
7.5 – Jeff Scott Soto: Damage Control
7.0 – Axel Rudi Pell: Circle Of The Oath
6.5 – Meshuggah: Koloss
5.0 – Angel Witch: As Above, So Below
2.0 – Blaze Bayley: The King Of Metal

Overkill: pont Blaze „Metálkirálya” után hallgattam meg, és hááát…, na. Hadd ne ecseteljem a difit. Pedig Blitz barátunk sem egy Pavarotti, de ahogy élőben, úgy lemezen is lehengerlő az Overkill, a ’The Electric Age’ pedig egy gőzmozdony módjára zakatoló, kompromisszummentes Speed/Thrash Atomcsapás! Ezek nem tudnak megöregedni, hál’ istennek! Respekt! (nyolc és feles)

Epica: cuki Simone és kevésbé cuki kompániája ezúttal egy lárvabokányival haloványabb produkcióval tért vissza (kevésbé fogós dallamok, refrének, laposabb és giccsesebb balladák, mint annak előtte), ám még így sem fenyegeti őket az a veszély, hogy kikerüljenek a műfaj elitjéből. Szimfo-metal = Epica. (hét és feles)

Adrenaline Mob: nyilván én is azt szeretem, amikor Russell Allen a Szaturnuszt is körbeénekli hangjával, de az is jól áll neki, ha csak morcosan vicsorog, mint itt, ez a groove-os ösztönzene nem is kíván egyebet. Nem mérföldkő, „csupán” egy remek arcba mászós anyag. Nem kell mindig kaviár. (hét és feles)

H.E.A.T.: de fasza kis AOR/hard rock ez! Szerencsére az édesen-mézesen nyúló melódiák nem oltják ki A Dögöt, ennek tetejébe pedig még arénaszaggató refréneket is kapunk! Mi kell még? (Lehet, hogy a pontszámmal még szigorú is vagyok?) (hét és feles)

Flying Colors: Portnoy-ból sosem elég! Ezúttal a soft-prog vizeire evezett nagynevű kollégáival, s noha nem annyira izgalmas, innovatív ez a történet, mint például a Transatlantic egyes megmozdulása, az eredmény így is vérprofi és szerethető. Na, milyen lenne, ha az Adrenaline Mob előtt/után lépnének fel a PeCsában? Álmodik a nyomor… (hét és feles)

Jeff Scott Soto: a hínárhajú gyerek hangját bármikor el tudom hallgatni, és élőben is egy energiabomba a fickó (s bevallom, még az izmosan funky-s ’Beautiful Mess’-t is jófajta albumnak tartom), az új munkája pedig hozza a szokásos magas színvonalat. Első hallgatózásra talán nem tűnik olyan kiemelkedőnek, a libabőr sem szánkázott rajtam másodpercenként, de lehet, hogy csak én öregszem, és mostanság inkább a Cannibal Corpse-ban keresem a boldogságom, haha! (hét és feles)

Axel Rudi Pell: sosem voltam egy Rudi-fan, ez az epikus lemez azonban egész kellemetes: igaz, minden másodpercét hallottuk már korábban, ám Gioeli bombasztikus éneke nemhogy megmenti, még rá is tesz egy lapáttal! Nem akarok gonosz lenni, de trubadúrunk bizony ennél többre hivatott. Jószívű leszek a pontozásnál. (hetes)

Meshuggah: minden szép és jó lenne, de ez a homogén, színtelen üvöltözés hosszú távon kicsit elálmosít; egyébiránt nem magával a dallamtalan „énekkel” van bajom (a nívós hörgésért oda meg vissza vagyok), ám ha a bömbölés fojtogatóan egysíkú, akkor bizony nem zárom a szívembe, még ha a Meshuggah sosem szólt másról. Valami fogódzó azért elkelne innen. Szerintem. A dalok önmagukban igen tetszetősek, noha egy kis változatosság ott sem ártott volna. (hat és feles)

Angel Witch: úgy fest, mostanság divat lett az okkult, csak úgy burjánzanak a setétlelkű bandák; a nyolcvanas évek kult NWOBHM metal hordája, az Angel Witch is felszállt a sírból – cirka 25 év zombi-lét után. Nem sírtam volna tele a párnámat, amennyiben hat láb mélyen maradnak, az ’As Above, So Below ugyanis olyan poros, mint egy boszorkánybarlang, s mellé még elég vérszegény is. Pedig a jó okkultistáknak van vér a pucájában! (ötös)

Blaze Bayley: nem fogok elnézést kérni a Blaze-hívőktól, mert akinek füle van, az hallja, hogy ezt az anyagot ebben a formában egész egyszerűen nem lett volna szabad megjelentetni! Több sebből vérzik ugyanis: a mai demók szintjét durván alulmúló, élvezhetetlen hangzás, szürke és esetleges antidallamok, elcsépelt-ötlettelen zenei témák tárháza jellemzi a teljes cuccot, amit sorlemeznek sem szívesen neveznék. Arról nem is beszélve, hogy Bayley urat a mikrofon közelébe nem engedném… (Megjegyzem, a nyakam rá, hogy ha nem lett volna a Maiden-beli kitérője, most a kutya nem tudna róla, Wolfsbane ide vagy oda.) ’The King Of Metal’ – há’ hogyne! (kettes)

MMarton88

8.0 – Overkill: The Electric Age
8.0 – Flying Colors: Flying Colors
7.5 – Axel Rudi Pell: Circle Of The Oath
7.0 – H.E.A.T.: Address The Nation
7.0 – Adrenaline Mob - Omertá
6.5 – Epica: Requiem For The Indifferent
6.5 – Angel Witch: As Above, So Below 
6.0 – Jeff Scott Soto: Damage Control
5.5 – Meshuggah: Koloss
5.0 – Blaze Bayley: The King of Metal

Overkill: Az Overkill mára egy thrash metal intézménnyé nemesedett. Megbízhatóak, pontosak, és még mindig, annyi-annyi lemez után is brutálisak. Az, hogy az 'Electric Age'-t ki hová helyezi el a kedvencek közt az életműben, privát dolog. Nekem, személy szerint az 'Ironbound' kicsit jobban bejött, de Blitzék még így is egy fantasztikus, odabaszós kis thrash anyaggal csaptak újfent az arcunkba.

Flying Colors: Valószínű minden, amihez Neal Morsenak köze van, az arannyá válik. Nem igazán értem a fanyalgókat, hihetetlen albumot kaptunk a hard/prog szupergrupptól, hatalmas dalok, rengeteg érzés, érzelem, szívbemarkoló dallamok, refrének kerültek a lemezre. Komoly, érett, mégis összetett, és technikás  rockzene. Bár egy  24 éves fiatalembernek azért nem könnyű vele azonosulni. Ennek ellenére a kalapomat megemelnem.

Axel Rudi Pell: Overkillék mellett a másik megbízható fix pontja a havi lajstromnak. Semmi újat nem hoztak, csak a megszokott heavy/power metalt, Johnny a csillagokat leénekli, a hangszeres szekció remek, kérem tisztelettel itt ismét színvonalas produkció született.

H.E.A.T.: Tök jó album lenne, csak már 20 éve lejárt a szavatossága. Tényleg. Ügyesek, jók. Iszonyat fogós glam/aréna rockot játszanak. Ha ez az album '86-ban jön ki, hatalmasat kaszáltak volna. De én nem érzem azt, hogy 2012-ben ennek a zenének létjogosultsága lenne, egész egyszerűen elszállt felette az idő. Pár veterán hardcore glamstert, meg néhány identitászavaros tinit leszámítva sok vizet nem zavarnak. A mai fiatalok tömegének... de még az úgynevezett alter/underground arcoknak sem erre van szüksége. Kár, mert bizony ügyesek!

Adrenaline Mob: Szerintem Portnoy ebben a hónapban jobb lóra tett a Flying Colors-szal. Nem rossz, igen erős, helyenként kiemelkedő, modern, 21. századi amcsi heavy metal. De valami egész egyszerűen hiányzik belőle! Hogy mi? Fazon, fiatalság, lendület, hitelesség! Tök jó, hogy pár nagy név összeállt olyan zenét nyomni, ami nekik nagyon tetszik... de ez ide nem elég. Nem tud felnőni a Disturbed/A7X/Trivium/Godsmack színvonalához... mert valahogy olyan erőltetett.

Epica: Szerintem ez egy végtelenül túlértékelt zenekar, de hát valakiknek azt is bizonyítani kell, hogy a rockerek gyakran a szemükkel hallanak. Sem az előző lemez, sem a mostani nem tudott igazán meggyőzni. Hiányolom a különösebben fülbemászó, emlékezetes pillanatokat. Tény és való, a hangszerelés príma, a hangulat remek, de valahogy szétfolyik az egész. Nekem valamivel direktebb megközelítés, dögösebb ének, és jóval fogósabb témák kellenének a boldogsághoz.

Angel Witch: Nem az egyes dalokban, inkább az összképben erős retró heavy/doom anyag. Mély, sötét, gonosz, kissé régimódi, de végtelenül hiteles. A nóták, a refrének lehetnének arcbamászóbbak, de szerintem örülhetünk annak is, hogy ismét új Angel Witch dalokat tehetünk be a lejátszóba. Feelinges, tetszetős, kellemes anyag, az old school heavy fanok tuti imádni fogják.

Jeff Scott Soto: Amilyen jó dalokat összehoz ez a fickó, simán végezhetett volna az élbolyban. Csak az a baj, hogy többször elfutott a ló Soto barátunkkal, és sikerült jópár hipernyálás giccsgombócot is a lemezre erőltetni, ami a popzenét juttatja inkább az ember eszébe, mint a hard rockot. Előbbit meg sajnos nem mindig szeretem.

Meshuggah: Először 2 pontot akartam rá adni. Nem, nem egyszerű anyag. A zene nem egyszerű. Matematikai alapokra helyezni a nótákat, és ezáltal hangulatokat/érzelmeket közvetíteni... na, ez kb. lehetetlen. Ráadásul dallamokat sem találni sok helyen ezen a korongon, így az első percekben nem tudtam mit kezdeni az albummal. De tudod, ha elkap, akkor nincs megállás. Kell egyfajta hangulat, egyfajta lelkület, és egyfajta nyitottság ahhoz, hogy meghalld ebben a muzsikában a mélységet, és azt, amit áraszt magából. Mert az bizony se nem szép, se nem vicces.

Blaze Bayley: Blaze egy közepes dalszerző. Kész. Ha nem került volna a Maidenbe, ma a kutya nem ismerné ezt az embert. Remek a hangja, és bírom a Maidenes dolgait, de könyörgöm, ezek a nóták, amiket összehoztak, abszolúte nem kiemelkedők, még csak nem is igazán jók. El lehet őket hallgatni, de általában pár perc után elkezdtem mindet unni. Mondjuk Di'Anno példájából kiindulva a Futureallal, a The Clansmannel, meg a Man On The Edge-dzsel képes lesz élete végig elturnézgatni, egy-egy új lemez megjelentetése pedig remek apropót nyújt majd ehhez újra és újra.

Pálinkás András

9.0 – Meshuggah: Koloss
8.0 – Flying Colors: Flying Colors
8.0 – Adrenaline Mob: Omertá
7.5 – Axel Rudi Pell: Circle Of The Oath
7.0 – Blaze Bayley: The King of Metal
6.5 – Overkill: The Elecrtic Age
6.5 – H.E.A.T.: Address The Nation
6.0 – Epica: Requiem For The Indifferent
5.5 – Jeff Scott Soto: Damage Control
5.0 – Angel Witch: As Above, So Below

Meshuggah: Magasan kiemelkedik az új Meshuggah ebből a listából (vagy kilóg, nézőpont kérdése). Egy minden eddiginél színesebb lemezzel tértek vissza a svédek. Egy újabb extrém metal alapmű született, vagy „csak” egy piszok erős lemez, azt majd az idő dönti el.

Flying Colors: Egy ilyen patinás névsortól bizony többet vártam, de ha igazságos akarok lenni, akkor hozzá kell, tegyem, hogy sokkal jobb ez a lemez, mint mondjuk a legutóbbi Transatlantic volt. Steve Morse játéka, mint mindig, most is lenyűgöző és néhány gyengébb pillanattól eltekintve ez egy igazán kellemes prog rock lemez.

Adrenaline Mob: Ismét Pornoy és ismét nagy nevek, viszont a várva várt hangszerorgia elmaradt, helyette van jó néhány pofaszaggató riff és modern metalkodás. Russell Allen óriási dallamokat hozott erre a lemezre, ezzel meg is vettek kilóra.

Axel Rudi Pell: A német gitármágus játéka mindig is tetszett, és ezen az új lemezen sincs másként, még ha újdonságot egyáltalán nem hallunk rajta. Csak ezt a borzalmas dobhangzást tenné rendbe már valaki!

Blaze Bayley: Annak ellenére, hogy ez a lemez egy tiszteletnyilvánítás a rajongók felé, sajnos elég felemásra sikerült. Remélem Blaze mester kijavítja a csorbát a következő korongon.

Overkill: Bődületesen erős nótával nyit a The Electric Age, de aztán sajnos kifullad a produkció, thrash közhelyek felsorakoztatása 2012-ben már édes kevés. Hallottunk már erősebb dalokat ettől a legendás brigádtól.

H.E.A.T: Meglepetés számomra ez a fiatal Svéd társaság. Jó érzékkel elevenítik fel a ’80-as évek melodikus AOR rock muzsikáit. Igaz, az újdonság és eredetiség kék madara messze elkerüli azt a produkciót, de ettől függetlenül Erik Grönwall énekes ragadós dallamai már elsőre beleégnek az ember fülébe.

Epica: Sűrűn rétegzett és nehézkes ez a lemez, de legnagyobb hibája, hogy igazán fogós dallamok sem segítik a hallgatót. Elveszni látszik az Epica is a csajos szimfo metal süllyesztőben.

Jeff Scott Soto: Ezen a megadallamos AOR muzsikán egy akkora adag cukormáz van, hogy teljesen megakadt a torkomon. De belátom, egy ideális világban ilyen dalok szólnának a rádióból.

Angel Witch: Egyes nyugati médiák az év albumaként emlegetik a veterán banda visszatérő lemezét, de az igazat megvallva nem osztozom ezen a hurrá-optimizmuson. Kevin Heybourne semmitmondó énekdallamain, még a néhol briliáns gitártémák sem segítenek.

Tomka

8.5 – Overkill: The Electric Age
8.0 – Adrenaline Mob - Omertá
8.0 – Axel Rudi Pell: Circle Of The Oath
8.0 – Epica: Requiem For The Indifferent
7.5 – Meshuggah: Koloss
7.0 – H.E.A.T.: Address The Nation
7.0 – Blaze Bayley: The King of Metal
7.0 – Jeff Scott Soto: Damage Control
6.0 – Flying Colors: Flying Colors
5.0 – Angel Witch: As Above, So Below 

Overkill: Az Overkill újra megcsinálta. Nagyon nincs is ehhez mit hozzáfűzni, talán csak azt, hogy – mivel ritkaságszámba megy – külön öröm, ha egy patinás banda (mint mondjuk a Rage az évezredforduló környékén, kb. a ’Speak of the Dead’-ig bezáróag) másodvirágzását éli, és több évtizednyi zenélés után is fel tud mutatni olyan munkákat, ami felér az „aranykor” klasszikusaival.

Adrenaline Mob: Lásd a lemezkritikát.

Axel Rudi Pell: Lásd a lemezkritikát.

Epica: Nekem bejött ez a populárisabb, melankolikusabb dallamvezetés (a la Storm The Sorrow), és habár a komplexebb szimfo-zúzdák a lemez második felében nem érik el a ’The Divine Conspiracy’ vagy a ’Design Your Universe’ szintjét, azért ez a lemez a saját stílusában még így is bőven éllovasnak számít.

Meshuggah: Nem kérdés, hogy mennyire élvezetes az a rafinált zúzda, amit a Meshuggah művel, de az új lemezben egyelőre nem találtam meg a korábbi lemezek zsenialitását, ami miatt – többé-kevésbé jogosan – az extrém zenék földi helytartójának nevezték ki a Meshuggaht.

Blaze Bayley: Persze, az albumot kell értékelni, de van, amikor nem lehet elvonatkoztatni az eseményektől, ami egy-egy zenész életében megestek, és ami az adott alkotásra is visszavonhatatlanul rányomja a bélyegét. Ilyen a ’The King of Metal’ is, aminek midnen percén érződik Blaze feleségének halála felett érzett gyásza. A kissé esetlen-esetleges szerzemények korántsem tökéletesek, viszont ez az önvallomásos jelleg, a küzdőszellem és a feltárulkozások olyan érzelmi erővel ruházzák fel a dalokat, amit semmilyen kicsiszolt tökéletesség nem tudna pótolni.

H.E.A.T.: Továbbra is nagyon profin tolják ezt az Europe-ízű, arénarockos refrénekkel megsegített zenét. A nyitás ráadásul annyira bivalyerős, hogy törvényszerű volt, hogy nem tudják az egész lemezen tartani ezt a színvonalat. Mindenesetre a dallamos rockzene kedvelői nem fognak fanyalogni az ’Address The Nation’-ön, az biztos.

Jeff Scott Soto: Stílusában nem lehet belekötni ebbe a slágergyűjteménybe, más kérdés, hogy néhol én több rockzenét is elbírtam volna a dallamtenger mélyén.

Flying Colors: Semmi gondom azzal, hogy Mike Portnoy nem akarja megváltani a világot a Dream Theaterből való kiválása után, de ha örömzenél, akkor a hallgatónak is illene jól éreznie magát. Míg az Adrenaline Mobbal ezt abszolválták, a Flying Colors lemeze alatt többször is unatkoztam, ugyanis több szürkébb dal is felcsúszott erre a kicsit technikás, kicsit Muse-os, kicsit pop-rockos albumra. De lehet, hogy több hallgatással javul majd az összkép – a pár kiemelkedő dal viszont felfelé húzza a mérleget.

Angel Witch: Kíváncsi voltam, mivel rukkol elő Kevin Heybourne így negyed évszázad elteltével, de ez a lemez csak annyit ért elő, hogy újra előkotorjam a debütalbumot. Heybourne nem nagyon változtatott a bevált formulán, viszont olyan homogén, izgalommentes albumot hozott össze, hogy szerintem maximum a legelvetemültebb AW-rajongóknál fog később is előkerülni ez a lemez.