A Crippled Black Phoenix története 2004-ig nyúlik vissza, amikor Justin Greaves, korábbi Iron Monkey, Electric Wizard, Teeth Of Lions Rule The Divine, The Varukers dobos nekilátott saját ötleteinek megvalósításához Dominic Aitchison basszusgitárossal, akit a Mogwai soraiból ismerhetünk. Négy remek album és néhány tagcserét követően idén újra jelentkezett a csapat a jelen recenzióm tárgyát képező ’(Mankind) The Crafty Ape’ címre keresztelt dupla lemezzel.

Mondanivalóját tekintve a másfél órás, három részre tagolt mű az igazságtalanság és korrupció témakörét járja körül, de ennek ellenére nem egy elkeseredett alkotás. A remény sugara rendre megcsillan a szövegekben, valamint az azt kísérő zenében, ahol már első hallgatásra is szembetűnő a Pink Floyd és általában a ’70-es évek pszichedelikus rock muzsikáinak hatása olyannyira, hogy az ember szinte azonnal kedvet kap leemelni a polcról Gilmourék kollekciójának valamelyik zseniális alkotását. Ha másért nem is, pusztán azért, hogy megfejtse, pontosan honnan is származik az a bizonyos basszusfutam, gitárszóló lezárás, vagy akár az a harangszó betét. Bármennyire is kézzelfogható a hasonlóság, mégsem érdemes sebészszikével és mikroszkóppal nekizuhanni a lemez kielemzésének, ugyanis sokkal többről van itt szó, mint a kedvencek, nagy elődök szolgalelkű másolásáról.

Az első fejezet, az A Thread tekinthető a leginkább pszichedelikus hangulatúnak a három közül, ennek megfelelően helyenként olyan Pink Floyd melódiákat vélünk felfedezni, hogy az már súrolja a pimaszság határát. A The Heart Of Every Country című szerzeményt például teljesen átjárja David Gilmoure hagyatéka, és mindezt olyan magas szinten, hogy az igazat megvallva cseppet sem bánom a hasonlóságot, sőt továbbmennék, a gitárszólók annyira igényesek az egész albumon, hogy szó szerint egy külön misét érdemelnének. Tagadhatatlan az Anathema hatása is néhány dalban, bár árnyaltan jelenik meg és inkább érzésekben van jelen, mint ahogy hallhatjuk például a Get Down And Live With It pulzáló zongorájában, angyali női énekében.

A második fejezet, a The Trap sokkal több egyedi ötletet hoz, javarészt post és alternatív rock elemek dominálnak, és egyre színesedik a lemez. Megjelennek a fúvós hangszerek, ősrock-riffekbe csomagolt King Crimson-os hangulat férkőzik helyenként a dalokba, kétségtelenül sokat dobva az összképen.

Az utolsó fejezet címe, a The Blues of Man, árulkodó. Blues járja át a dalok nagy részét, sőt Justin Greaves egy olyan szólót is megereszt A Suggestion (Not a Very Nice One)-ban, amitől Jimmy Pagenek is széles mosoly ülne az arcára. Itt találjuk az album talán legjobb szerzeményét, a csodálatosan szép, és szomorkás Operation Mincemeat-et. Charlotte Nicholls olyan bánatvert duettet énekel Joe Volkkal, hogy az akár Nick Cave ’No More Shall We Part’ című lemezén is megállná a helyét. Hátborzongató, ahogy tökéletes harmóniát teremtve csendesen ringatóznak a fúvós és vonós dallamok az egyszerű gitár akkordokon. Igazi remekmű!