Charred Walls Of The Damned: Cold Winds On Timeless Days

Kérem szépen, íme 2011 egyik csúcskategóriás Metal Albuma, így nagybetűkkel! A fura nevű Charred Walls Of The Damned formáció tavalyi színrelépésekor azt írtam, nagyon bízom benne, hogy ezek a zseniális fickók nem szaladnak szét a szélrózsa minden irányába, és reményeim szerint a második állomás már egy korszakalkotó klasszikus lemez lészen: a díszes kompánia pedig egyben maradt (Tim „Ripper” Owens énekes sem került lapátra, mint ahogy attól tartottam az évek során reája aggatott „mostohasors-címke” révén), s a „Hideg szelek az időtlen napokon” névre keresztelt albumról már most kijelenthetem, hogy egy közel tökéletes remekmű, noha egyelőre tartózkodnék a „megkerülhetetlen mérföldkő” és ehhez hasonlóan zengzetes dicshimnuszoktól, ahhoz még túl friss megjelenés.

A 2010-es névadó bemutatkozás is pazar anyag, de többszöri ismerkedés után már úgy vélem, ez az új bizony még azt is felülmúlja! A Richard Christy dobmágus vezette brigád a járt útról nem tért le, szinte ott vették fel a fonalat, ahol másfél éve elejtették: igazából nem sokat változtattak a bevált recepten, talán csak annyi a különbség, hogy ezúttal tisztábbra, erőteljesebbre keverték a hangzást, és Ripperünk is hamarabb rögzülő, fogósabb dallamokat kapott, mint korábban. Ja, a borító pedig sokkal pofásabb. A lényeg azonban maradt: eszelősen technikás, komplex muzsika hallható itt, valahol a death, a thrash és a power metal legízletesebb összetevőiből csemegézve, de úgy is fogalmazhatunk, hogy a Chuck Schuldiner-fémjelezte késői Death, illetve Control Denied gazdagon fűszerezett világa érik itt össze a Nevermore és az Iced Earth hagyományos heavy metalban gyökerező formanyelvével. Mondanom sem kell, megint mekkorát varázsolnak ezek a hangszerbűvészek, aki ismeri az urak munkásságát, az tudja, hogy a szakma krémje gyűlt össze, hogy újfent zavarba ejtsék a tisztelt hallgatóságot.

Owens pedig a lehető legjobb helyen van itt, remélem, innen megy nyugdíjba, és a Malmsteen-féle megélhetési haknizást legfeljebb csak az összegyűlt számlák kicsengetése céljából tartja takaréklángon, ha nagyon muszáj. Jómagam azon kisebbség táborát erősítem, akik szerint ez az ohiói srác annak idején felfrissítette a Judas Priestet és nem szétzilálta (sőt, hogy borzoljam a kedélyeket: nálam a ’Jugulator’ mindent visz, igen, még a ’Painkiller’-t is lazán elpáholja, bár az is igaz, nem vagyok a banda megveszekedett rajongója); jobban kedvelem a hangját, mint Halfordét, sajnálatos azonban, hogy ez idáig nem igazán találta meg a számítását egyetlen zenekarban sem. Talán most változik a helyzet. Sokan nem tudnak mit kezdeni vele, mert az érdemei és tudása elismerése mellett nem találnak kapaszkodót az énekdallamaiban: igen, Ripper egy másik iskolát képvisel, valóban hiányoznak a repertoárjából az azonnal ható, gömbölyű témák, amikor viszont jobban beleássuk magunkat valamelyik munkájába, szép lassan kinyílnak nekünk a dallamvirágok, hogy aztán sose tudjuk kivakarni őket a fülünkből. És ezzel vissza is kanyarodtunk a Cold Winds…’ albumig.

Merthogy a friss alkotás könnyebben megadja magát, mint elődje, dacára annak, hogy a zene semmivel sem lett egyszerűbbre csiszolva, és a számok is hosszabbak, így majd’ egyórányi muzikális orgazmusban van részünk. Rögtön a nyitó Timeless Days-ről kijelenthető, hogy az év egyik legnagyobb Power Metal Bombája, olyan eszméletlenül ragadós témák sorjáznak, hogy alig győzöm kapkodni a fejem, a refrént pedig akár a jó öreg Jon Schaffer harcos is írhatta volna, ám ahogy ez a dal, úgy a teljes lemez is lazán kettéharapja a szintén mostanában napvilágot látott új Iced Earth-korongot. Az elsőként nyilvánosságra hozott Zerospan azonban még ezen is túltesz: egyenesen az album legkiválóbb dallamait szállítja le (mekkora már az a refrén, baszki!), ezzel szemben szinte folyamatosan zúz a blastbeat-csépdaráló, jó kis kontrasztot adva így e szerzeménynek. Mert a veszett gyors pillanatokból bizony nincs hiány: ilyen többek közt a kalapálós Lead The Way a helloweenes gitárnyitányával vagy a The Beast Outside My Window; ez utóbbi gyönyörű akusztikus merengéssel kezd, amellyel aztán jól megtévesztik a gyanútlan hallgatót, hisz amúgy a lemez talán legsúlyosabb darabja, gyilkos death metal a javából, s helyenként még blackes reszelések is felütik vércsatakos fejüket. A viszonylag könnyedebb, szellősebb tételek sorát gyarapítja a már-már balladajellegű Cold Winds égbeszökően drámai, epikus refrénjével, az ökölrázós-himnikus Admire The Heroes meg igazi koncert-kedvenc lehet, ha úgy hozza a Jó sors. A Nevermore-t idéző, szaggatott riffelésű Forever Marching On pedig a legnehezebb hallgatnivaló mindközül, Christy mester ugyanis hihetetlenül komplex dolgokat dobol össze, miközben a lávaszerű gitárok sűrűn fortyognak-hömpölyögnek, a verzékben Ripper nem is tud kibontakozni kellőképp. Szerencsére nem ez a jellemző, bár egy-egy énekmegoldása kevésbé ül… Csupán ennek okán nem jutalmazom maximális pontszámmal az albumot, amely még így is az elmúlt esztendők legfontosabb munkái közt trónolhat peckesen!