Charred Walls Of The Damned: Cold Winds On Timeless Days
Richard Christy - dobok
Steve DiGiorgio - basszusgitár
Tim "Ripper" Owens - ének
Jason Suecof - gitár
01. Timeless Days (6:03)
02. Ashes Falling Upon Us (5:26)
03. Zerospan (5:23)
04. Cold Winds (3:45)
05. Lead The Way (5:58)
06. Forever Marching On (4:30)
07. Guiding Me (4:36)
08. The Beast Outside My Window (5:21)
09. On Unclean Ground (4:10)
10. Bloodworm (4:20)
11. Admire The Heroes (4:00)
12. Avoid The Light (4:24)
Kérem szépen, íme 2011 egyik csúcskategóriás Metal Albuma, így nagybetűkkel! A fura nevű Charred Walls Of The Damned formáció tavalyi színrelépésekor azt írtam, nagyon bízom benne, hogy ezek a zseniális fickók nem szaladnak szét a szélrózsa minden irányába, és reményeim szerint a második állomás már egy korszakalkotó klasszikus lemez lészen: a díszes kompánia pedig egyben maradt (Tim „Ripper” Owens énekes sem került lapátra, mint ahogy attól tartottam az évek során reája aggatott „mostohasors-címke” révén), s a „Hideg szelek az időtlen napokon” névre keresztelt albumról már most kijelenthetem, hogy egy közel tökéletes remekmű, noha egyelőre tartózkodnék a „megkerülhetetlen mérföldkő” és ehhez hasonlóan zengzetes dicshimnuszoktól, ahhoz még túl friss megjelenés.
A 2010-es névadó bemutatkozás is pazar anyag, de többszöri ismerkedés után már úgy vélem, ez az új bizony még azt is felülmúlja! A Richard Christy dobmágus vezette brigád a járt útról nem tért le, szinte ott vették fel a fonalat, ahol másfél éve elejtették: igazából nem sokat változtattak a bevált recepten, talán csak annyi a különbség, hogy ezúttal tisztábbra, erőteljesebbre keverték a hangzást, és Ripperünk is hamarabb rögzülő, fogósabb dallamokat kapott, mint korábban. Ja, a borító pedig sokkal pofásabb. A lényeg azonban maradt: eszelősen technikás, komplex muzsika hallható itt, valahol a death, a thrash és a power metal legízletesebb összetevőiből csemegézve, de úgy is fogalmazhatunk, hogy a Chuck Schuldiner-fémjelezte késői Death, illetve Control Denied gazdagon fűszerezett világa érik itt össze a Nevermore és az Iced Earth hagyományos heavy metalban gyökerező formanyelvével. Mondanom sem kell, megint mekkorát varázsolnak ezek a hangszerbűvészek, aki ismeri az urak munkásságát, az tudja, hogy a szakma krémje gyűlt össze, hogy újfent zavarba ejtsék a tisztelt hallgatóságot.
Owens pedig a lehető legjobb helyen van itt, remélem, innen megy nyugdíjba, és a Malmsteen-féle megélhetési haknizást legfeljebb csak az összegyűlt számlák kicsengetése céljából tartja takaréklángon, ha nagyon muszáj. Jómagam azon kisebbség táborát erősítem, akik szerint ez az ohiói srác annak idején felfrissítette a Judas Priestet és nem szétzilálta (sőt, hogy borzoljam a kedélyeket: nálam a ’Jugulator’ mindent visz, igen, még a ’Painkiller’-t is lazán elpáholja, bár az is igaz, nem vagyok a banda megveszekedett rajongója); jobban kedvelem a hangját, mint Halfordét, sajnálatos azonban, hogy ez idáig nem igazán találta meg a számítását egyetlen zenekarban sem. Talán most változik a helyzet. Sokan nem tudnak mit kezdeni vele, mert az érdemei és tudása elismerése mellett nem találnak kapaszkodót az énekdallamaiban: igen, Ripper egy másik iskolát képvisel, valóban hiányoznak a repertoárjából az azonnal ható, gömbölyű témák, amikor viszont jobban beleássuk magunkat valamelyik munkájába, szép lassan kinyílnak nekünk a dallamvirágok, hogy aztán sose tudjuk kivakarni őket a fülünkből. És ezzel vissza is kanyarodtunk a Cold Winds…’ albumig.
Merthogy a friss alkotás könnyebben megadja magát, mint elődje, dacára annak, hogy a zene semmivel sem lett egyszerűbbre csiszolva, és a számok is hosszabbak, így majd’ egyórányi muzikális orgazmusban van részünk. Rögtön a nyitó Timeless Days-ről kijelenthető, hogy az év egyik legnagyobb Power Metal Bombája, olyan eszméletlenül ragadós témák sorjáznak, hogy alig győzöm kapkodni a fejem, a refrént pedig akár a jó öreg Jon Schaffer harcos is írhatta volna, ám ahogy ez a dal, úgy a teljes lemez is lazán kettéharapja a szintén mostanában napvilágot látott új Iced Earth-korongot. Az elsőként nyilvánosságra hozott Zerospan azonban még ezen is túltesz: egyenesen az album legkiválóbb dallamait szállítja le (mekkora már az a refrén, baszki!), ezzel szemben szinte folyamatosan zúz a blastbeat-csépdaráló, jó kis kontrasztot adva így e szerzeménynek. Mert a veszett gyors pillanatokból bizony nincs hiány: ilyen többek közt a kalapálós Lead The Way a helloweenes gitárnyitányával vagy a The Beast Outside My Window; ez utóbbi gyönyörű akusztikus merengéssel kezd, amellyel aztán jól megtévesztik a gyanútlan hallgatót, hisz amúgy a lemez talán legsúlyosabb darabja, gyilkos death metal a javából, s helyenként még blackes reszelések is felütik vércsatakos fejüket. A viszonylag könnyedebb, szellősebb tételek sorát gyarapítja a már-már balladajellegű Cold Winds égbeszökően drámai, epikus refrénjével, az ökölrázós-himnikus Admire The Heroes meg igazi koncert-kedvenc lehet, ha úgy hozza a Jó sors. A Nevermore-t idéző, szaggatott riffelésű Forever Marching On pedig a legnehezebb hallgatnivaló mindközül, Christy mester ugyanis hihetetlenül komplex dolgokat dobol össze, miközben a lávaszerű gitárok sűrűn fortyognak-hömpölyögnek, a verzékben Ripper nem is tud kibontakozni kellőképp. Szerencsére nem ez a jellemző, bár egy-egy énekmegoldása kevésbé ül… Csupán ennek okán nem jutalmazom maximális pontszámmal az albumot, amely még így is az elmúlt esztendők legfontosabb munkái közt trónolhat peckesen!
És lőn, a Christy-DiGiorgo-Owens-Suecof kvartett megmutatta, hogyan kell a metalt játszani 2011-ben! Nem egy első, de még csak nem is második hallgatózásra működő anyag ez, sokat kell dédelgetni, mint az Elizabeth Taylor-féle makrancos hölgyet; ám amikor megadja magát, nem mindennapi örömökben lesz részed! Én pedig már most csak azért drukkolok, hogy a Charred Walls-ot élőben is elcsíphessem, mondjuk egy hangos klub bulin...
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
- 2372 olvasás
7 hozzászólás "Charred Walls Of The Damned: Cold Winds On Timeless Days"
1. Hát engem elsőre nagyon
Hát engem elsőre nagyon megfogott! Tavaly nem értettem, hogy a szólóprojekt és a Beyond Fear mellé minek még egy banda Rippernek, de ez brutális... Hogy ki eszik meg kit, arról egyelőre nem nyilatkozok, bár leginkább arról van szó, hogy az Iced Earth mellé itt egy újabb remek US Power hallgatnivaló.
2. Szerintem is elteszi
Szerintem is elteszi befőttnek az Earthed ezt a lemezt, de ízlések és pofonok.
3. Richard Christy of Charred
Richard Christy of Charred Walls of the Damned Talks & Demonstrates Gear for CWOTD's July 2010 Tour
http://www.youtube.com/watch?v=APUQCMCgOgk&feature=player_embedded#!
4. Jó ez, de nagyon nem
Jó ez, de nagyon nem 9.5-ös...
5. meghallgattam többször is,de
meghallgattam többször is,de szerintem az új Iced Earth eszi meg ezt a lemezt reggelire
6. Az IE lemez és ez nem egy
Az IE lemez és ez nem egy kategóriában játszanak nálam sem. Egyedül Christy személye miatt érdekes számomra ez a korong, mert az a pali egy fenomén. Mehetne vissza Schaffer mellé:)
7. CWOTD vs. IE
Nyilván ízlések és pofonok, az Iced Earth csinálhat szinte bármit, úgyis nagyobb tömegeket mozgat meg, mint a Charred, én azonban mindkettő bandát marhára komálom, sőt, a '98-as E-klubos IE-buli életem 10 legnagyobb koncertjei között van, megfejelni azt nehéz lesz most novemberben, de ne legyen igazam! :)
Annyit viszont nem árt leszögezni, hogy míg a Charred hangzásában sokkal kevésbé érezhetők az elődök hatásai, ergo egyik sem olyan nyilvánvaló (mert azért a Control Denied-, Death-, Nevermore-elemek, -hangulatok csupán érintőlegesen "jönnek át"), addig az IE csak úgy "szaglik" a Maiden/Priest-imádattól. Oké, Schaffer riffjei ezer közül is felismerhetőek (szerintem mondjuk sokszor elég önismétlők), és tényleg Barlow volt a Hang, amely senkiével össze nem hasonlítható - úgy vélem, főként ezekben áll az IE nagysága. És itt jön az, hogy hiába technikásabb Ripper, Matt stílusa/hangszíne egy kicsit közelebb áll(t) hozzám. Maradjunk annyiban, hogy mind a Dystopia, mind a Cold Winds... kiváló anyagok, nekem most inkább ez utóbbi hozott izgalmi állapotba. :) (Legfeljebb a visszatérő Sanctuary tudná megszorítani a CWOTD-et, de annak a lemeznek eddig se híre, se hamva...)