Amon Amarth: Surtur Rising

Négy nap múlva minden kétséget kizáróan egy fejlezúzós koncertet fog adni a Club 202-ben a svéd Amon Amarth, így ennek apropóján visszanyúlunk az év első felében megjelent legújabb albumukhoz, a 'Surtur Rising'-hoz. A HRM lapjain még nem boncoltunk eddig AA-albumot, de nem hinném, hogy nagyon be kéne mutatni őket a közönségnek, hiszen a jelenkor egyik legsikeresebb death bandájáról van szó. És valóban: nagyon nem lehet fogást találni az Amon Amarthon, mert kezdve a hangzástól, a dalok fogósságán át az energikus koncertekig, minden a helyén van.

Johan Hegg és csapata tökéletes ötvözetét nyújtja a dallamos death-nek és heavy metalnak, amit némi blackes elemmel fűszereznek meg. A pofonegyszerű, fülbe mászó dallamokat nem egyszer tiszta, technikás szólók követik, miközben az északi mitológia világának kézzelfogható atmoszféráját teremtik meg. Hegg – aki le sem tagadhatná felmenőit – markáns hangja pedig tovább fokozza ezt az érzést, kétlem, hogy lehetne nála megfelelőbb embert találni az Amon Amarth élére (nem mintha ilyen blődségeken gondolkodna Ted Lundström basszer-főnök). A hozsannázás még nem ért véget, azt ugyanis még meg kell jegyeznem, hogy az Amon Amarth tényleg képben van a viking témában – tehát mondanivalójuk nem merül ki a "Valhalla", meg az "Oden" szavak egymás utáni ismételgetésében. Érdemes utánanézni a szövegeik jelentésének, amik a hörgés ellenére is viszonylagos könnyedséggel kihámozhatóak a dallamorgiából.

Erre talán a legmegfelelőbb példa a Hermod's Ride To Hel – Lokes Treachery Part I, amitől, és főleg annak párbeszédes részétől két napig mostam fel magam a padlóról. Az említett dal a 2006-os 'With Oden On Our Side' mesterművön kapott helyet, és legfőképp azért hozakodom elő vele, mert a 'Surtur Rising'-on érkezik a folytatás, Töck's Taunt – Lokes Trachery Part II címmel. Ahogy az várható volt, nem sikerült überelni a dalt, mint ahogy magát az 'Oden' albumot sem. Ennek legfőbb oka az, hogy az Amon Amarth azzal a lemezzel elérte a csúcspontot. Öt évvel ezelőtti albumukig folyamatos fejlődést és önmegújulást mutatott a banda, de azt követően sem a 'Twilight Of The Thunder God', sem a szóban forgó 'Surtur Rising' nem tudta átugrani az igen magasra állított lécet.

S akkor jöjjön a(z azért nem is olyan sűrű) feketeleves: noha az a tény, hogy egy zenekar soron következő albuma gyengébb az előzőnél, önmagában abszolút nem jelent tragédiát, de valamiért mégis azt érzem, hogy ez a viking hajó belefutott egy gyilkos fjordba, és már egy ideje ott vesztegel. Ettől még a minőség a régi (sőt, hangzás terén még talán jobb is, de a 'Twilight'-nál mindenképp), a dalok ütnek, de az az ember érzése, hogy ezt már hallotta valahol. Mégpedig az előző albumokon. A nyitó War Of The Gods példának okáért még címében sem tud elszakadni a Gods Of War Arise-tól, zeneileg meg akkora önnyúlás, hogy szinte érthetetlen. Alapvetően azért ez egy bitang erős album, sorolhatnám a kihagyhatatlannak tűnő koncertfavoritokat (Destroyer Of The Universe, Live Without Regrets, vagy az imént említett klón, a War Of The Gods), de emiatt sajnos nem tud olyan közel férkőzni a szívemhez, mint a 'With Oden On Our Side'.

Hogy ne kesernyés szájízzel zárjam soraimat, azt kell mondjam, hogy az Amon Amarth mindig is profi (háttér)gépezete ezúttal is olajozottan működött. A borító zseniális, szinte filmplakátszerű, ráadásul három csemege és egy kis meglepi is került a limitált és bónusz kiadványokra. A számlistában az általam birtokolt változat bónusz dalát, a System Of A Down Aerialsát tüntettem csak fel, de a srácok saját képükre formálták a Balls To The Wallt (Accept) és a War Machine-t (KISS) is. A digipack kiadáson pedig az utolsó előtti A Beast Am I és a záró Doom Over Dead Man közé rejtettek egy másfél perc körüli instrumentális részt is.