Pentagram: Last Rites

írta nagybandi | 2011.06.03.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Metal Blade Records

Weblap: http://www.myspace.com/thepentagramarchives

Stílus: doom metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Egy szó szerinti őskövület legújabb lemezét tartjuk a kezünkben, egy legendáét, akikről sokan és sokszor elmondták már – megjegyzem jogosan –, hogy a heavy metal történetének egyik legalapvetőbb és legbefolyásosabb, de sajnálatos módon méltánytalanul elfeledett csapata voltak. Ők azok, akik a ’70-es évek legelején az örökbecsű Blue Cheer mellett az Egyesült Államokban elhintették a doom magvait, megkísérelve visszabillenteni azt a világot, melyet a másik féltekén sikert sikerre halmozó brit Black Sabbath szinte kifordított a sarkaiból. Az a tény, hogy ez utóbbinak sikerült, a Pentagramnak pedig nem, semmit sem von le jelentőségükből, még annak ellenére sem, hogy pályafutásuk során soha nem sikerült kitörniük az underground státuszból, sőt első lemezüket is igencsak későn, 14 (!) év elteltével, 1985-ben adódott lehetőségük kiadni, zenéjüket szélesebb körben elterjeszteni.  A helyzet ismert számunkra: hány olyan zenekarnak veszett nyoma a ’70-es  és ’80-as években kis hazánkban is, akik sokkal többet érdemeltek volna, de megfelelő menedzselés hiányában eltűntek a süllyesztőben, ma meg kapkodunk utánuk, próbáljuk a padlásokon lomtalanítás közben megtalált szalagokat átmenteni, leporolni, feljavítani. A Pentagramnak annyiban volt szerencséje, hogy az akkori világ egyik legjobb helyén született, így lehetőségük nyílt számtalan kislemez és demo rögzítésére, melyeket egy gyűjtemény formájában ’First Daze Here’ címmel 2002-ben meg is jelentettek, kicsit megismertetve korai muzsikájukat az arra fogékony réteg körében.

 No de most 2011-et írunk, és itt van egy újabb anyag a zenekartól, megmutatva a mai közönségnek, hogy zenéjük mit sem veszített hangulatából, ugyanazt a súlyos pentagramos doom metalt kapjuk, mint amit a ’70-es években ólomként öntöttek bele a fülekbe. Elég, ha elindítjuk a lejátszót, a kövér, izmos riffel nyitó, mindössze két és fél perces Treat Me Right azonnal felvázolja, mire is számíthatunk az elkövetkezendő háromnegyed órában. Megkapjuk azt az ízes gitársoundot, melyet Victor Griffin, az első lemezeken is szereplő gitáros olyannyira szerethetően tud nyújtani, emellett monolitikus riffjei, szólói remekül kidolgozottak, Greg Turley basszerossal és Albert Born dobossal kiegészítve szinte húsunkba harap, bőrünk alá bújik a zene. És aki mellett nem mehetünk szó nélkül, ő az ikon, a doom atyja, a Pentagram állandó tagja, Bobby Liebling, kinek hangját ugyan kissé megkoptatta az élet, de összetéveszthetetlenül hozza azt a hátborzongatóan komor atmoszférát, amit elvárunk tőle. Dalokat igazán ki sem tudnék emelni az albumról (bár a kitűnő American Dream megfogott Victor Griffin éneke miatt), egységesek, azonos színvonalat képviselnek, és ami lényeges, nem egyformák. Hallunk itt Black Sabbath valamint Cream jellegű megoldásokat is, és... a ’70-es évek Pentagramját mai felfogásban, mai technikával felvértezve, ugyanis a szerzemények nem egyidőben születtek, sőt aki ismeri korábbi munkáikat, felfedezheti, hogy két dal, az Everything’s Turning to Night és a Walk in the Blue Light újrafelvett változatok.

Pontszám: 8