Lake Of Tears - Illwill

              Őszintén megmondva, sohasem gondoltam volna, hogy egy Lake Of Tears albumról valaha is kritikát fogok írni. Szűkebb társaságomban sokan rajongói a csapatnak, így nem most találkozom velük először, épp ezért már volt egy előzetes véleményem a svéd banda munkásságáról, ami az ’Illwill’-lel most meglehetősen gyökeres fordulatot vett.

            Sohasem voltam rajongója a gothic metalnak, mondjuk vad gyűlölettel sem viseltettem iránta. Voltak számok, amiket szerettem (talán a Tiamattól kedveltem meg a legtöbbet), de a műfaj nagy része untatott. Lehet, hogy nem vagyok elég pesszimista vagy érzelmileg túlfűtött, de valahogy nem tudtak meghatni a dalok (egy kivétel van: a Type O Negative, ami az egyik kedvenc együttesem, de én inkább tartom doomnak, mint gothicnak).

A Lake Of Tears-ről is ez volt a véleményem: nem rossz ez, de valahogy nem látom a kettőnk jövőjét gyümölcsözőnek. A csapat lemezei közül kb. az összeset kísérletezésnek tekinthetjük, mert egyik sem hangzik úgy mint a másik. A svéd dark stílus úttörői valahogy mindig új és új hatásokkal mixelték össze saját elképzeléseiket, és ezen kotyvalékok lopták be magukat a csapat rajongóinak szívébe. Legtöbbször pszichedelikus, melodikus, sötét, komor hangzású dalokat alkottak, amik az én figyelmemet nem igazán tudták lekötni, de azt el kellett mindig ismernem, hogy első osztályú kompozíciós munka állt a szerzemények mögött. Nos, a mindeddig leírtakra a Lake of Tears adott egy igen csattanós választ.

            Úgy néz ki, elég sok csapatnál eljön az idő, amikor megunják a saját maguk által felállított műfaji skatulyát, és hogy mindenki jó lássa, középső ujjukat magasba tartva, megfogják hangszereiket, és bevonulnak két rekesz sörrel a garázsba, hogy legalább életükben egyszer magukra öltsék a ’70-es évek ,,faszagyerek” stílusának jelmezét. Ez történt a Lake Of Tears-szel is. Most felhagytak az eddigi romantikusan magába fordulós attitűddel, és a dark fantasy-t idéző hangulatvilágot lecserélték egy jóval egyértelműbb, egyszerűbb, lecsupaszítottabb hard rock miliőre.

            A váltást két fajta vélemény fogadta a rajongók és kritikusok részéről. Az egyik zsigerből utasította el a csapat új irányát, és kivörösödött fejjel verte az asztalt, hogy ez bizony világbotrány. A szeretett melodikus együttes csak ne kezdjen itt punkot meg hard rockot nyomni. A másik vélemény pedig üdvözölte a váltást, és egyetértően nyugtázta, hogy a Lake Of Tears is megtalálta a lába között fityegő két golyóbist, és e felfedezésnek megfelelő zenét kezdett el gyártani. Mint a Hard Rock Magazin cikkírója, én csak örülhetek egy ilyen váltásnak. Kiváló dalok születtek, még hard rock mércével is, ami egy gothic csapattól nagy szó. A tempót a fiúk meghúzták, keményen döng a gitár, rendesen odaver a dob. Még azt is megkockáztatom, hogy kiemelkedő alkotások is születtek, a Behind The Green Door, és a csakis zseniális jelzővel illethető Out Of Control képében, ha pedig belefülelünk a záró Mindnight Madness-be, még azt is megkérdőjelezzük, hogy ez a csapat valaha játszott-e gothic zenét.

            Nem tudom, hogy a rajongók megbocsátják-e valaha a gothic metal egyik alapvetésének, hogy nekiállt lecsupaszított rockzenét játszani. Én, mint hard rock hallgató, csak örülök minden megtért báránykának. Feszes, kemény rock ’n roll nóták vegyülnek a lassabb dalok néha Pink Floyd-ot idéző progresszivitással. Azon rajongóknak, akik ezúttal csalódtak, kár keseregni: hányszor történt meg eddig, hogy a Lake Of Tears leragadt egy stílusnál?