John Waite: Rough and Tumble

John Waite karrierjének érdekes momentuma az, hogy bár hősünk annakidején lehetőséget kapott arra, hogy a legnagyobbak mellett dobbanthasson, ezt az esélyt elszalasztotta, bár nyilvánvalóan nem szándékosan. A minőségi melodikus rockzenét keresők számára Waite elsősorban a Bad English nevű egykori szupercsapatból lehet ismerős, ahol a Journey zenei agytrösztjei (Neal Schon és Jonathan Cain) mellett énekelhetett, ám megbízatása és egyúttal a csapat élettartama két lemez után véget ért. Ez már csak azért is fájdalmas momentuma a rockzene történetének, mert a Bad English mindkét lemeze közel klasszikus AOR megmozdulás volt a kilencvenes évek kezdetén. A csapatban egyébként ott muzsikált Ricky Philips is, akit a sors végül a Styx-be sodort másfél évtized múltán, ahogyan a dobos úriembert is Schon később vitte magával a Journey-be, így Waite kivételével gyakorlatilag a zenekarból mindenki feljutott a csúcsra.

Waite megmaradt szólózenésznek, ily módon azonban el is vágta magát a sikertől. Szólóban egészen a mai napig megmaradt egy szűkebb réteg hősének: legnagyobb sikerét, a slágerré avanzsált Missing You című dalt még 1984-es lemezén követte el, azóta gyakorlatilag egyetlen egy, szélesebb körben is ismerté vált megmozdulása sem volt, leszámítva persze a Bad English lemezeket (érdekes momentum viszont, hogy karrierjének kezdetén még Ziggy Stardust klónként próbálta eladni magát a The Babys névre keresztelt együttesben…). A kétezres években lemezei már különböző kiadóknál jöttek ki, átütő sikert pedig nem igazán ért el egyikkel sem, ám idén a feltörekvő, egyre komolyabban nyomuló Frontiers hozta ki új albumát, ugyan úgy hatalmas feneket kerítve a dolognak, mint nem is olyan régen a Nelson korong esetében. Hát lássuk, volt-e oka a felhajtásnak.

Waitelemezét hallgatva az első gondolatom az volt, hogy hősünk bár hard rock körökben lett igazán népszerű, most mégis egy olyan utat jár, ami kifejezetten drasztikusan szakít a régi hagyományokkal. A lemez AOR albumként lett beharangozva, valójában azonban sokszor érzi úgy az ember, hogy itt inkább egyfajta pop-rock zenéről van szó, ami inkább a rockzene felé húz (hála például az enyhén blues ízű, hova tovább, Dire Straits-es gitártémáknak). Kicsit talán Eric Martin szólólemezeire hasonlít, a Mr. Vocalist előtti korszakból, amit ugyan rockzeneként akartak eladni, de már ott is kilógott kicsit a lóláb (mindazonáltal azok a lemezek fantasztikusak voltak)

Zeneileg ez az album nem sok izgalmat ígér. A gitárok jelentik talán az egyetlen kapaszkodót, amik viszont tényleg nagyon karakteresen szólnak – mint feljebb írtam, van bennük egy kevéske bluesosan nyers íz, ami miatt tényleg egészen egyedivé és ötletessé válik a zenei háttér, pedig hát tényleg nincs itt az ég világon semmi különleges. Ami az egész anyagot viszi a hátán, az Waite éneke, amire viszont tényleg nem lehet semmi panasz. Nagyszerűen énekel, hangja gyakorlatilag sokkal jobb most, mint anno a Bad English időszakban volt (ez persze annak is betudható, hogy a két klasszikus lemez hangzása manapság már hagy kívánni valót maga után).

Minőségileg tehát egyáltalán nincs gond a lemezzel, inkább a stílusával lehetnek problémáink. Nagyon kellemes hallgatnivaló ez az album, de dög egyáltalán nincs benne. Bizonyos daloknál (például Evil) a kelleténél talán jobban belemerülünk a popzenébe, viszont vannak nagyon jól sikerült ellenpontok – a pattogós Shadows Of Love, a rockos Mr. Wonderful, vagy a Peace Of Mind igazán kiváló pontjai az albumnak.
Ha tehát nem idegenkedünk a popzene felé orientálódó AOR-tól, mindenképpen tegyünk egy próbát az anyaggal, de ebből adódóan viszont ne is várjunk Bad English-szerű anyagot hősünktől. Viszont ha a kultikus zenekart éppen Waite hangja miatt szerettük, akkor feltétlen beszerzendő ez a lemez.