Korpiklaani: Ukon Wacka

írta MMarton88 | 2011.02.09.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.korpiklaani.com

Stílus: folk metal

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

Az elmúlt évtized egyik legmegosztóbb rockzenei jelensége az északi folk metal megerősödése, és hanyatlása volt. Persze a folk metalt nem kellett feltalálni, mint a spanyol viaszt, létezett az már régóta. A népi dallamok, meg a fémzene házasítása mégis egy magasabb lépcsőfokra lépett, mikor 1999-ben napvilágot látott a Finntroll Midnattens Widunder című lemeze. Sorra bukkantak elő az északi folkcsapatok, s 2010-re az egyik legismertebb a Korpiklaani lett. A srácok tökélyre fejlesztették a „lakodalmas-metal” fogalmát, melyben a finn/lapp népi elemek és a dallamos heavy metal összeolvadása brutális partybombát eredményezett. Személyes kedvencem a 2005-ös Voice of Wilderness, és 2006-os Tales Along This Road korongjuk lett, a legtöbb sláger kétségtelenül ezekre az albumokra került. 2007-től kisebb fordulat következett a banda muzsikájában, s noha radikális stílusváltáson nem esett át a formáció, Jonnéék igyekeztek hátrébb szorítani a mulatóst. Megpróbáltak több valódi melódiával, népibb, tűnődőbb, esetleg melankolikusabb elemmel dúsítani hangzásukat. A végeredmény nem lett osztatlan siker, az elmúlt öt évben készült három Korpi lemez csak mérsékelten tudta elnyerni a nagyközönség tetszését. Ugyanakkor kialakult egy rajongói keménymag is, akik könnyedén megszerették a változásokat, és tovább tudtak látni a kezdeti idők vadóc slágerein.

Nos, a rossz hír az, hogy az Ukon Wacka nem kanyarodik vissza a korai anyagok világához, aki szerint a Korpiban már régóta nincs potenciál, az ne is nagyon vesződjön az új anyag meghallgatásával, nem neki fog tetszeni. Az Ukon Wacka nem a száguldó partyhimnuszoktól, az együtt kajabálható dajjogásokról, a vad, féktelen tivornyáról, orbitális dallamokról szól. Sokkal inkább mutatja ismét a csapat elszállósabb, nyugisabb világát. Szórakoztató, csak máshogy, mint a régi lemezek.

Őszinte leszek, elsőre nem is igen tetszett az Ukon Wacka, meggyőződésem volt, hogy ez a csapat eddigi leggyengébb alkotása. De hagytam neki egy kis időt, többször nekifutottam, és láss csodát, elkezdett szórakoztatni. Igényesen, jól kitalálták Jonnéék ezeket a dalokat, megragadják az embert, kikapcsolják, kiemelik a hétköznapokból. Mindegyik szerzeményt jól esik hallgatni, még annak ellenére is, hogy szinte kivétel nélkül gyengék a refrének, nehezen ragadnak meg a fülben. Nincsenek olyan slágerek, mint a Beer Beer, a Wooden Pints, vagy a Happy Little Boozer.

Legutóbb jól sikerült a Vodka című slágerrel felvezetni a Karkelot, az analógia adott, az első klipes dal címe ezúttal a Tequila, ám jóval kevésbé fogós elődjénél, arról nem is beszélve, hogy egy finn/lapp népzenei csapatnak tequiláról énekelni... maradjunk annyiban, hogy számomra bizarr. A legerősebb tétel az Ukon Wackán a nyitó Louhen Yhdeksas Poika, borzasztó izmos kezdés, pörgő, ritmusos, s noha a refrén itt sem az igazi, egy élettel, jókedvvel teli táncba hívő sláger kerekedik ki belőle. Sajnálatos módon a sebesség a későbbiekben visszaszorul, inkább a középtempóé az úr, az esetenként a már agresszívan eleven, tüzes hangulat helyett a sztorizós, merengős, ám finoman táncba hívó népzene kíséri utazásra a hallgatókat lappföld szívébe. A dalszövegek ezúttal kizárólag finn nyelven íródtak, mely dukál a zene ritmikájához, és a népi jelleghez, ám kissé meglepőek annak ismeretében, hogy a finneknél a csapat messze nem olyan népszerű, mint nálunk, vagy Európa többi részén. Hazai pályán a Finntroll, vagy az Ensiferum lazán rákoppint a csapatra.

Érdemes még megemlíteni az instrumentálisan száguldó Vaarinpolkkát, és a záró felvételt, a Surnát. Talán ezek emlékeztetnek leginkább a korai időkre, a gyakori tempóváltások során gyakran felpörög a muzsika fordulatszáma, de a refrén alatt a vaskos betonozás sem marad el. Bónuszként helyet kap még egy Motörhead feldolgozás is a korongon, nem rossz próbálkozás, de kissé fölösleges.

Pontszám: 7