Persuader: When Eden Burns
írta Tomka | 2006.06.03.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Ki törődik a Blind Guardian rajongókkal? Hát a Persuader. Igen, ők belehúztak, és 5 év alatt 3 lemezt adtak ki, míg a BG 100%-al kevesebb lemezzel jelentkezett idén, mint 4 éve (ha minden igaz, ezt meg fogják cáfolni, ugyanis szeptember 5-ére van betervezve az A Twist In The Myth megjelenése); mindenesetre tény, hogy mostanában kényelmesre vették a figurát, de hát szolidaritás, tisztelt hölgyeim és uraim. A Persuader zenéje és tagsága több szinten is összefonódott a Blind Guardian-el: egyrészt az énekes Jens Carlsson hangja, ahogy azt Philo a 2004-es Evolution Purgatory lemezkritikájában is leírta, kiköpött Hansi, 2006-os kiadásban (zárójelbe jegyezném meg, hogy Hansira se lehet panasz elnézve a 2004-es BG dvdt), és egymaga elvinné a hátán a lemezt, de erre szerencsére nincs szükség. A zenéjük is emlékeztet a régebbi Blind Guardian lemezekre, főleg a keménység terén, de ők a korai BG Helloween-es párhuzamai mellett szívesen alkalmaznak thrash-es elemeket is, amire kiváló példa a nyitó Twisted Eyes. Itt jön be a következő kapcsolódási pont, ugyanis amikor a BG úteláhogt.. akarom mondani útelágazódáshoz ért, és Thomen Stauch minden rajongó nagy bánatára otthagyta a német zsenicsapatot zenei nézetkülönbségekre hivatkozva - tudniillik ő a csapat régebbi vonalát akarta továbbvinni, az epikusabb Night At The Operaval ellentétben -, Piet Sielck (talán nem kell bemutatnom senkinek) ajánlotta a Persuader tagokat az ex-BG dobosnak, mivel ők is hasonló zenét csinálnak, mint a régi BG; így Emil Norbeth gitárossal és Jens Carlsson énekessel kiegészülve megalkották a Savage Circus-t, aminek a neve alatt a terveknek megfelelően egy kiváló múltidéző albummal rukkoltak elő, a BG rajongókat háromszoros élvezet elé állítva, ugyanis most már 3 olyan banda van, akik a fantasy mániások nyomvonalán haladnak. Ebből következőleg nem okoz meglepetést az album, ha csak nem azt, hogy a kópiabandáktól eltérően nem hoz katarzist első hallgatás után; kell neki 3-4 nekifutás, mire rájön az elszánt rajongó, hogy a srácoknak legalább olyan jó albummal sikerült előrukkolniuk, mint 2004-ben; pont ez a szépsége, hogy a látszólag egyszerű ctrl-c/ctrl-v képlet ellenére tartogat meglepetéseket, de azért túlzásokba sem szabad esni, ugyanis nem lehet egy szimpla "ehh csak egy szaros másolás már megint" legyintéssel elintézni őket, ugyanis a BG zenéjének egy valamivel modernebb, keményebb átértelmezésével sikerül egy kis Persuader-ízt keverni a zenébe, ami az ének, ami néhol kiabálósabb, odamondósabb, mint Hansié, a riffek, amelyek terén Emil Norberg kimagaslót alkotott, és a dobolás terén, amelybe sokszor thrash-esebb elemek vegyülnek, egyaránt jelentkezik; ahogy garael kolléga mondaná: ez bizony nem tésztapöcsűeknek való. Az album feltétlen pozitív kicsengéséhez és a lejátszóban való hosszabb tartózkodásához szintén elengedhetetlen dallamérzékkel is rendelkezik a zeneszerző gitáros, mégpedig a kiválóbbik fajtából, aminek a fülekben való tartózkodási ideje nem csak 1-2 nap; a sors valószínűleg olyan rendes volt velük a power metál dalírói készség osztogatásakor, mint Citrom Bandi anno Gyurikával. A csodálatos melódiák és a kellő durvaság dualizmusából szerencsére egyik fél sem akar kitörni, így születhettek olyan csodálatos darabok, mint a duplázó szinte folyamatos használata ellenére is középtempós, ezáltal headbangolásra kiváló Slaves of Labour, vagy a Follow The Blind-os - legalábbis a kezdési sebesség szempontjából mindenképp - időket idéző Sending You Back, vagy akár személyes kedvencem, az R.S-Knights, amelyben Joachim Cans-ot megszégyenítő módon a verzék alatt is fantasztikusan énekel Carlsson, és ami csúcspontját nem meglepő módon a kiváló gitártémával kísért átvezető bridge után egy koncerteken teli torokból üvölthető refrénben éri el, és természetesen nem maradhat el az ebben a stílusban szinte kötelező gitárszóló sem; ezt a feladatot is kiváló vizsgázó módjára rutinból (nem pejoratív értelemben) veszik; valószínűleg 8 osztályos gimnáziumba jártak... Kiemelném még szintén a megkapó, modernebb riffeléssel ellátott, de rögtön fülbemászó gitártémával indító, és több váltással megtűzdelt, ráadásul egy kis akusztikus gitárral megbolondított részt is tartalmazó, epikus refrénnel rendelkező Judas Immortal-t, ami talán a lemez csúcspontja lett. A produkcióra a figyelemfelkeltő borító mellett a precíz hangzás teszi fel a koronát, az album úgy dörren meg, ahogy az 2006-ban jogosan elvárható, minden hangszer a helyén van, amiért természetesen Piet Sielck volt a felelős; tőle már megszoktuk ezt a profi munkát, nem is érnénk be kevesebbel.
Legutóbbi hozzászólások