Edda: Átok és áldás (2009)

írta Mike | 2011.01.07.

Megjelenés: 2009

 

 

Kiadó: Pataky Management

Weblap: www.edda.hu

Stílus: hard rock

Származás: Magyarország

 

Zenészek
Alapi István - szólógitár Gömöry Zsolt - billentyűs hangszerek Hetényi Zoltán - dob Kicska László - basszusgitár Pataky Attila - ének
Dalcímek
01. Ott leszünk 02. Elsiratlak, gyönyörű szerelem 03. Mert í­gy volt jó 04. Sí­rj nyugodtan 05. A test szava 06. Szép vagy, szép vagy 07. Kavarunk 08. Egy fordulóból 09. Újra és újra 10. Lerázom magamról 11. A fény és a szeretet 12. A csend igazsága 13. A jóllakott csapat
Értékelés

December végén olvashattátok a Névtizedelő rovatunkban az Edda történetét albumkritikák formájában, ám az utolsó anyaguk, a 2009-ben megjelent ’Átok és áldás’ akkor kimaradt, mondhatni a "születésnapi ajándék-koncepcióba" nem illő hangvétele okán. Most különálló írásként olvashatjátok a lemez recenzióját egy kis zenekar-előtörténettel fűszerezve.

Emlékeim nincsenek a nyolcvanas évek legelejéről, mivel akkor még a reggeli kakaó jelentette az élet sava-borsát, mondhatni, a habos oldalát, ám felmenőim vissza-visszatérő elbeszélései arra engednek következtetni, hogy én már a rácsos-ágyban eddás voltam, ugyanis – noha az összetett mondatokkal még akadtak gondjaim – azt mindig tudtam, mikor kell beleüvölteni a nagyvilágba, hogy: „EDDA BLUES!” Arra már tisztán emlékszem, hogy a „bakancsos” albumok otthon milliószor forogtak sercegő bakeliteken, hamar kiderült azonban, hogy a rajongás nem tart ki az idők végezetéig, így maradtam amolyan „ős-Eddás”, ha úgy tetszik Slamovits-rajongó, akinél a búcsúkoncert-lemezzel bezárult a kör.

Ugorjunk egy nagyot az időben. 2005-öt írunk, április végén indult a több mint nyolcvan állomásból álló országos turné, a 25. születésnapi (az első album kiadásától számítva) koncertet pedig egybekötötték az akkor megjelenő ’Isten az úton’ sorlemez bemutatásával, méghozzá stílszerűen Miskolcon. Jóformán a 2005-től 2009-ig tartó időszak az élő fellépések jegyében telt: Edda-tábor, évzáró nagykoncertek, bulik Felvidéken, Kárpátalján, s még Horvátországban is játszottak egy ízben. 2006-ban a Sláger Rádió felkérésére egy gyűjteményes korong jelent meg ’A szerelem hullámhosszán’ címmel: néhány dalt teljesen átformálva vettek fel, a többinek meg a hangszerelésén változtattak valamelyest; a Ma minden másban például Keresztes Ildikó vendégszerepel egy duett erejéig. „A zene ünnepe” programsorozat részeként jó pár év után ismét felléptek a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán, méghozzá a Minivel karöltve, emellett játszottak a sitkei fesztiválon és Agárdon, az évet pedig Tapolcán búcsúztatták olyan zenekarokkal együtt, mint a Pokolgép és a Korál. 2007-et egy nagyszabású koncerttel nyitották, a „Rockaréna” elnevezésű kétnapos rendezvény első estéjén a Papp László Sportarénában, majd folytatódott az országjárás, s december végén újfent az Arénában zárták az esztendőt, ezzel mintegy keretbe foglalva azt. (Ez utóbbit pontosan egy évre rá DVD-n is megörökítették, ’Amíg él, el nem felejti’ címmel.) 2008-ban sem jött még ki az új album – noha két dalt már rendszeresen játszottak róla –, az együttes újabb és újabb koncerteket adott a szokásos helyeken (Csesznek, Agárd, alsóörsi motoros-fesztivál többek közt). Eközben Pataky Attila is megírta a maga memoárját, a zengzetes Bor, szex, rock & roll... és lélek címmel.

Ezzel elérkeztünk 2009 őszéig, amikor is végre napvilágot látott az Edda tizenhetedik (sokan a ’88-as ’Pataky-Slamovits’-ot is sorlemeznek tartják) stúdióalbuma, írásom tárgya, amely az ’Átok és áldás’ címet viseli. Ugyanaz a tagság készítette, ami az 1995-ben kiadott ’Edda Blues’ válogatást követően stabilizálódott, úgy fest tehát, a zenészek között régóta megvan az összhang. Ez mindenképpen dicsérendő. A korongról azonban mindez nem mondható el. Már a borító rosszat sejtet: a banda tulajdonképpen a ’86-os album óta (!) nem képes színvonalas frontképpel előállni (no igen, a bakancsos korszak egyszerű, ámde roppant hatásos borítói igen magasra tették a lécet!); ez a photoshoppal összehányt tangás barbie-angyal egyszerűen fáj a szemnek.

És bizony a belbecs is több sebből vérzik. Pedig az ’Átok és áldás’ egész ígéretesen indul az Ott leszünk-kel, amely egy középtempós, keménykötésű hard rock szerzemény tényleg jóféle, szinte heroikus énektémával. Ám az erősen politikai felhangoktól duzzadó gyermeteg dalszöveget nem tudom figyelmen kívül hagyni, rendre agyoncsapja a nagyszerű zenei alapokat, és nem a témaválasztása, hanem a pongyola megfogalmazás miatt. A szimfonikus-bombasztikus középrész némiképp helyrepofozza a dolgokat, de a szájíz így is keserű marad. Rögtön második számnak balladát tenni igencsak kockázatos dolog, de az Edda meglépte ezt: az Elsiratlak gyönyörű szerelem kellemes, finom gitárjátékkal megtűzdelt fél-líra, a középrésztől azonban nem átallnak giccses pátosz-rockra váltani, ami agyonüti az egészet. Hogy az úgyszintén negédes dalszövegről ne is beszéljünk. A folytatás ismét lassú nóta (Mert így volt jó), le is ülteti a lemezt, hiába szép maga a muzsika, vagyis szép lenne, amennyiben nem tocsogna folyékony cukormázban. A Sírj nyugodtan-ban már bejönnek az elektromos gitárok, ám ettől még az egész nagyon popos, csúnyább szóval kommersz (a szólórész javít egy kicsit az összképen). AOR-jellegű A test szava, ennélfogva ugyancsak pillekönnyű darab, az „óóóóó-zós” rész már nyolcvanötben kínosnak számított volna, a dalszöveg pedig… micsoda pallérozott pennával pingáltatott, tessék figyelni: „Nem Te vagy sok, vagy épp kevés / Én vagyok már teljesen kész / Lehet egy nap, lehet egy év / Lehet, hogy ma este vége és kész.”

Az anyag egyébiránt egy laza koncepció köré épül, az első és az utolsó szám politikai áthallását leszámítva ugyanis az emberi kapcsolatok egész arzenálját felvonultatja a barátságtól kezdve a hűségen át a vágyakig, és természetesen a kiapadhatatlan forrásként funkcionáló örök téma, a nagybetűs Szerelem sem maradhatott ki, ismervén trubadúrunk érzékeny lelkivilágát. Mindez szép és jó, a probléma ott leledzik, hogy anyanyelvünket nem elég felületesen ismerni, nem elég egymás mellé helyezni tőmondatokat, hanem dalszöveggé, urambocsá’ versformává kell alakítani mondanivalónkat. Patakynak ebbe beletört a bicsakja. Nem kicsit. Nagyon. Azt gondolom, hogy az efféle kisiskolás stílben hanyagul összetákolt szösszenetekkel nem ildomos kiállni a nagyvilág pódiumára, még akkor sem, ha egyes, a szépérzéküket az anyaméhben felejtő sükebókák szerint ez a „személyes hangvételű lemez nagyon jó és hatásos szövegeket rejt”, mások meg egyenesen a Stairway To Heaven-nel példálóznak, igaz, egyéb megvilágításban. Na, de akkor is… Véleményem szerint az egész lemezanyag mélypontja a Szép vagy, szép vagy című műremek: a vásári szinti-főtéma még hagyján, a dalszöveg azonban már tényleg általános alsó tagozat („A hajad, a szemed / A feszülő melled / Vágyok utánad / Vágylak Téged!”). Az ész megáll és ácsorog. A fény és a szeretet sem jobb, itt a technós szinti-téma indít terrortámadást a jó ízlés ellen, s ebben kiváló partner az izmosan hitgyülis dalszöveg… (Oké, tudom én, az Edda sosem volt egy filozofikus csapat, nem is értem, mit csodálkozom itt közel harminc év elteltével… Ellenben – és ez viszont már magánvélemény – a korai, Slamovits-féle dalszövegek egészen más kategóriát képviseltek, és magáról a zenéről is ezt gondolom.)

Egyébként – hogy némi pozitívummal is szolgáljak – az egyértelmű Van Halen-féle Jump-áthallás ellenére a Lerázom magamról egy egész korrekt, tempós hard rock himnusz, a fogós refrén pedig az album legjobbja! A csend igazsága című balladáról több helyütt ódákat zengedeznek, én ettől azért tartózkodnék, mert jóllehet a zenei alap itt is rendben van, Pataky tábortüzes énektémái és helyenként esetlen hangsúlyozása („pogááácsa”) sokat elvesz belőle, hogy a misszionárius dalszöveget már ne is említsem. A lemezzáró A jóllakott csapatot meg gyorsan el kell felejteni, ugye mondanom sem kell miért? „Meddig csináljátok ezt velünk? / Hogy egyre szarabb az életünk / Hogy egyre nehezebben élhetünk? / Meddig csináljátok ezt még velünk?!” Jaj. És ami kétségtelen: Pataky Attila még mindig óriási torok, hangja mit sem kopott az évtizedek során, s ha lehet, még tisztábban szól, mint annakelőtte. Ez mindenképp főhajtást érdemel. Az album amúgy jól szól, talán a pergő hangzása lehetne teltebb, de e téren nincs fanyalognivaló. Másrészről meg csak az van… Holott én ezúttal félresöpörtem minden előítéletet és kínos emléket, amely Pataky utóbbi időkben megesett elhajlásaival kapcsolatos, és kizárólag a zenei anyagra koncentráltam – hasztalan.

Pontszám: 0

Legutóbbi hozzászólások