Allen/Lande: The Showdown

írta Mike | 2010.12.07.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Frontiers

Weblap: www.frontiers.it

Stílus: Hard Rock/Heavy Metal

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Ugye abban megegyezhetünk, hogy az amerikai Russell Allen és a norvég Jí¸rn Lande a kortárs rockzene talán két legnagyobb énekese? Akkor jó. És éppen ők ketten fogtak össze, hogy egyesí­tsék erőiket a kétezres évek közepén... Amikor először hallottam a debütáló Allen/Lande névvel fémjelzett anyagot ('The Battle', 2005), sokáig ki sem tudtam venni a lejátszóból, annyira rabul ejtett; noha korántsem a legeredetibb muzsikát tartalmazta, mégis áthatotta a mágia, amely persze elsősorban a két hangszálisten érdeme, másodrészt pedig a dalszerzőé, Magnus Karlssoné. (A Where Have The Angels Gone cí­mű dal például orbitálisan nagy klasszikus, ha engem kérdezel.) Amennyiben e két úriember neve szóba kerül itthon, a nagytöbbség általában Jí¸rnt húzza ki a kalapból, mint a jelenkor Legnagyobb Énekesét, ám Russellt valahogy kevésbé preferálják, vagy legalábbis - a tehetsége elismerésén kí­vül - nem szóbeszéd tárgya; igaz, mostanság ő valóban "csak" a Symphony X-ben érdekelt (no meg e projektben), hazánkba sem látogat el, mint bajtársa, ekképpen a reflektorfény nem esik rá oly mértékben. Pedig micsoda Hang az övé is! És nyilván nem szorul rá a népszerűsí­tésre, az én patronálásomra meg főként nem, haha! Itt van tehát a harmadik közös lemez, a 'The Showdown', és most már elmondhatom, hogy Magnus Karlsson dalszerző-főnök nem lépett el semerre, biztosra ment ugyanis, a bevált recept alapján készí­tett el egy újabb dalcsokrot; amely ennek fényében nemhogy semmi meglepetést nem tartalmaz, de sajnos annyi izgalmat és ötletet sem rejt már, mint mondjuk a 'The Battle' egykoron. Mintha az akkoriban fiók mélyére száműzött dalokat most leporolta volna Karlsson... Ám szó sincs arról, hogy rossz lenne az anyag, sőt (két ilyen énekes fenoménnal ez szinte lehetetlen!), legfeljebb az ember várt mást, többet í­gy a harmadik állomáshoz érkezvén; én legalábbis nem szeretem minden alkalommal ugyanazt kapni, csak más csomagolásban, főképpen, ha a végeredmény még egy fokkal harmatosabb is. Merthogy Magnus - a dobokat leszámí­tva - egymaga játszotta fel a teljes lemezt, és vélhetően nem sok beleszólást engedett a két énekesnek az alkotófolyamatoknál; egy kreatí­v zenésztárs sokat lendí­thetett volna a 'The Showdown' kissé egy kaptafára í­rt számain, az eredmény ugyanis meglehetősen homogén és kiszámí­tható lett, sőt mi több, az album a második felére valamelyest ellaposodik. Pedig olyan bődületesen kezdődik a korong a cí­madó himnusszal! Zakatoló riffek, epikus énektémák és egy olyan kiváló refrén, amely azért született meg, hogy egy arénában tí­zezer torok harsogja bele a világba - már ha erre volna esély. Sláger a javából! Ugyanez elmondható az azt követő, klipesí­tett Judgement Day-ről is, többé-kevésbé az ikertestvére a The Showdown-nak, némi szimfonikus körí­tést is kapott, Jí¸rn olyan dallamokat hoz, hogy a hideg futkos a hátamon, a refrén pedig szintén óriási! (Leszögezhetjük, hogy Landénak közel sem voltak ilyen fogós, karakteres énektémái az utóbbi két-három - számomra rettentően vérszegény - szólólemezén, hogy a muzsikáról már ne is beszéljünk.) A bombasztikus hangszerelés a Never Again-re is jellemző, itt a verzékbe egy kevés elektronikus prüntyögés is becsúszott, a refrént viszont már nem érzem annyira erősnek, mint az előzőkét, bár kétségkí­vül jó kis szám ez is. Vannak azonban kevésbé izgalmas, kevésbé ragadós témák is: ilyen például a Russell által felénekelt Turn All Into Gold, amely úgy profi munka, ahogy van, tulajdonképpen minden eleme passzol, ám mégis hiányzik belőle valami plusz, az a zenei zamat, ami arra késztetne, hogy nyomban meghallgassam még egyszer. Véleményem szerint ide sorolható még a könnyed, már-már popos hangvételű Bloodlines is, ennek ugyancsak a refrénje szürkébb a kelleténél. A zongorás fél-lí­rában, a Copernicus-ban hiába remekel Allen, ha a dallamai nem igazán emlékezetesek (ez a refrénre hatványozottan igaz), jóllehet a nóta középrészén hallhatunk tőle egy lenyűgöző énekmegoldást. A The Guardian egy kifejezetten unalmas, szí­ntelen szám, és hát a Maya sem tobzódik a fülből kitörölhetetlen pillanatokban, sőt helyenként - mindenekelőtt a verzékben - kimerí­ti a műanyag kommersz fogalmát. Ellenben a tempós We Will Rise Again-ben mind Jí¸rn, mind Russell hatalmasat énekel, a dal is rendben találtatott. És szerencsére az utolsó szerzemények ismét visszahozzák az élet(kedv)et az albumba: mind a keménykötésű The Artist, mind az epikus-ünnepélyes Eternity (azzal a durván szaggató metál riffelésével!) az izgalmas és ötletgazdag számok sorát erősí­ti, az Alias cí­mű bónusztétel pedig egy korrekt, napfényes laza kis sláger rövidke speed tekeréssel a közepe tájt. A lemez hangzása elsőrangú, egyszerre tiszta, mégis dögös, erőteljes, a ritmus- és a basszusgitár páros helyenként olyan masszí­van dörren meg, mint egy power metal brigád esetében. S bár Russellt semmivel sem érzem gyengébb kvalitású énekesnek Jí¸rnnál, mégis meghatározóbb Lande jelenléte, társánál valamelyest energikusabb, hogy azt ne mondjam karakteresebb az ének terén. Egy szó, mint száz, minden hiányossága ellenére remek kis alkotás a 'The Showdown', de nem hagy nyugodni a gondolat, miszerint két ilyen klasszis hang és egy ereje teljében lévő, innovatí­v, kreatí­v dalszerző együttműködése miféle csodákat szülhetne. Mert ez í­gy csupán egy jóféle rutinmunka, amelynek csí­ráiban valamikor még ott volt a mestermű í­gérete...

Pontszám: 8