Attacker: The Unknown

írta garael | 2006.05.13.

Megjelenés: 2006

 

 

Kiadó: Sacred Steel Records

Weblap: www.attacker.tv

Stílus: US power metal

Származás: USA

 

Zenészek
Bob Mitchell - ének Mike Benetatos - gitár Pat Marinelli - gitár Lou Ciarlo - basszusgitár Mike Sabatini - dob
Dalcímek
01. This is Power 02. I Am Sin 03. Blessed with the Curse 04. Anger Agression 05. The Unknown 06. Devil's War 07. Tieneblas 08. Fear of Disgrace 08. Nail It Down 09. Brain Shake 10. Your Own World
Értékelés

A sci-fi írók egyik kedvenc témája, mikor egy adott korszak meghatározott szereplője valamilyen úton-módon a jövőbe kerül, ahol „furcsa idegenként”, ám az új értékeket elutasítva, és a saját korának értékeit felmagasztalva csetlik-botlik a futurisztikus világban, de számos esetben meg is váltja azt a modernizáció bűneitől.

Nos, ha az Attackert hallgatom, ez a filmélmény pereg le a szemem előtt: mintha a nyolcvanas évekbe repülnék vissza, mikor nem volt „ciki” fantasy-s heavy metalt játszani, mikor nem kellett szégyelni, ha egy énekes sikoltozik, a heavy metal nem volt szimfonikus orgiák színtere s nem volt annyira kimerítve az ötletek tárháza, hogy a sablonok kőbe merevedve késztessék a hallgatót hangos kacajra, a már ezerszer hallott témákkal találkozván.

A banda egyébként úgy reklámozza önmagát, miszerint ők voltak az elsők, akik zenei inspirációként Tolkient használva definiálták a fantasy metal szövegeket. Valószínű, hogy ez igaz, - az együttes 1983-ban adta ki első albumát - bár én ismerek egy Dio nevű énekest, aki ebben már nagy mester volt, olyannyira, hogy mágiájával szivárványt rajzolt a metal egére.

Persze ezek után senki se gondoljon Rhapsody-s trilla futamokra, esetleg Blind Guardian-es kóruskavalkádra: az Attacker becsületes, szikár US powert játszik, annak minden jellegzetességével, bár nem mondhatnám, hogy kimagaslóan - de azt sem, hogy kutyaütő módjára. A több évtizedes zenei rutin érződik a dalokból, a hangszeres szekció becsülettel teljesít, az énekes pedig egy Udo-ba oltott Lizzy Borden, az amerikai dalnokokra jellemző nagy hangterjedelemmel és a 70-es évek bikini divatja által a strandokon tapasztalt szőrös jelleggel.

Szikár, robogó riffek, apokaliptikus hangulat, basszus- és gitárszólók, az első relatíve lassabb számra a Devil's Warig kell várni, ami egy viszonylag hosszabbra sikeredett epikus szerzemény, némi galoppozó bőgőfutammal, kis pszichedelikus résszel, mely hoz egy csipetnyi változatosságot a monoton szám végére.

Sajnos a dalokról nincs sokat mit mondanom: a már sokszor hallott US power megoldások köszönnek vissza, ráadásul a tempó eléggé egysíkú, a számok ezáltal kissé egybefolynak, nincs olyan karakteres rész bennük, mely segítene egymástól megkülönböztetni őket.

Pontszám: 6.5

Legutóbbi hozzászólások