Rhapsody of Fire: The Cold Embrace of Fear (EP)
írta garael | 2010.10.19.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Bevallom, kissé meglepődtem, mikor a Metal Hammer havi hangpróbájában a köztudottan hard rock/heavy/power metal rajongó Cselőtei László 5 pontot adott a Rhapsody beígért EP-jére s mivel valószínűsítettem, hogy az én ízlésemmel megegyező értékítéletű kritikus nem állt tudatmódosító "Cs vitamin" hatása alatt, némileg szorongva vártam az általam olyannyira kedvelt együttes ez évi második dobását. Előzetesen gyorsan leszögezem: a tisztelt kolléga véleményével egyet is értek, meg nem is. Nem, nem arról van szó, hogy Lucá ék zenélés helyett székfaragásra adták inkább a fejüket (bocs az olcsó poénért), itt bizony egy, a megszokott minőségben tálalt többtételes témakibontással találkozunk, melyben minden, a Rhapsody tól megszokott és általuk megszerettetett zenei elem megtalálható, ráadásul ez a fajta barokkos "számtúlhízlalás" nem is újdonság tőlük, gondoljunk csak az évekkel ezelőtti EP tesóra. Az viszont igaz, hogy őket is megfertőzte a Manowar által terjesztett álszimfónikus-komolykodásos művészieskedés vírusa, és jó népművelőként úgy gondolták, a zene mellé dráma is dukál. No, ez az a pont, melyben a probléma forrását látom: a fantasyt szeretem ugyan, de nem ilyen operettes stílusban (bár gyerekkoromban a Mágnás Miskánál inkább a zenét tekertem volna át a szöveg helyett), mit mondjak, a történetmesélésből kinőve még akkor sem tud lekötni a prózai szöveg egy zenedarab kellős közepén (elején, hátulján), ha azt maga a nyelvtanulásra tökéletesen alkalmas, fantasztikus orgánumú Christopher Lee dörmögi is el (nem beszélve arról, hogy nekem róla mindig a Drakula jut eszembe, esetleg a Három testőr félszemű Rochefortja, ebből is látszik, hogy öregszem.) A héttételesre bontott TCEOF-nél ugyanis a harmadik kvázi számig kell várni, hogy valami zenei is történjen, jóllehet ott aztán igencsak beleerősít a talján csapat, s ha az idei soralbumnál nem voltunk elégedettek a szokásos nagyepikus zárással, most aztán megkaphatjuk a magunkét. A The Ancient Fires of Har-Kuun méltó párja a csapatot igazán királlyá tevő témaugrásos dagályteremtésnek, a szokásos, szinte giccsbe hajló túldíszítettség paradox módon válik pozitívvá a csapat mesevilágában - talán ez az a momentum, melyért sosem tudok úgy haragudni rájuk, még akkor sem, ha a negyedik perc tájékán felhangzó énekesi kiállás dallamát maguktól lopták, s ha szinte előre tudom, mikor jön a csúcspontot prezentáló kórus. Hiába, na, nagyon értik a fiúk ezt a kissé geiles tervezést, s ha nem születtek volna akkor, amikor, talán még szegény Madáchot is meggyanúsítanám, kikről mintázta a klasszikus sorokat: "Be van fejezve a nagy mű, igen./ A gép forog, az alkotó pihen." Az EP másik komolyabb tétele a lényegében egy zenei témára felfűzött V. és VI. tétel, mely akusztikusan indulva a szokásos bombasztikus befejezéssel kecsegteti az erre kedvet kapó emberfiát, a koncepciózus jelleget erősítő, az előzőekben említett kórustéma ismétlésével. A zenei világban ezúttal - érthetően- a szimfonikus parasztvakításhoz illő modorosabb tempót rendeltek s a folkelemek is megszeppenve húzódnak hátrább, helyet adva az álklasszicizáló - filmzenés törekvéseknek.
Legutóbbi hozzászólások