Avenged Sevenfold: Nightmare

A pasik klikkesednek, meg bandáznak, ez tiszta sor. Még ha hasonló í­zlésűek, érdeklődési körűek, akkor is hajlamosak kisebb, egymással szembeálló csoportokra oszlani. Barcelona vs Real Madrid, Tuborg a Carlsberg ellen, Mercedesesek a BMW-sekkel szemben, stb. Már oviban nagy viták zajlanak arról, hogy ki a menőbb, Superman vagy Pókember. A rockerek egyik fele szintén egy kanál ví­zben meg tudná fojtani azt a másik felét, akik szerint a Helloween jó lemezeket csinál Kiske nélkül is, a további slágertémákról nem is beszélve: kell-e minden évben új Ossian lemez?, jó gitáros-e Kirk Hammett?, P. Mobil-e még a P. Mobil?, szar dobos-e Lars Ulrich?, melyik az igazi P. Box?, és í­gy tovább. Lehetne folytatni napestig.

Mi következik ebből? Pofon egyszerű: ha igazán széleskörű sikerre vágysz, a csajokat is meg kell nyerned! Lásd: a vámpí­r-kultusz egészen addig underground maradt, amí­g a tinilányok rá nem kattantak. Fenntartások nélkül, úgy tűnik, főleg a nőneműek tudnak felülni az éppen futó trendeknek és az aktuális divatnak. Az adott dolog attól, hogy egyre többen szeretik, számukra nem hogy ellenszenvessé válna, hanem éppen hogy ettől válik kí­vánatossá. Tapasztalatom szerint a férfiak esetén ez kicsit máshogy működik, a népszerűség egy adott ponton automatikusan kitermeli a saját ellentáborát, arról nem is beszélve, hogy a hí­mneműek egy jó részét egyszerűen bizonyos dolgok nem érdekelnek, akár menő, akár nem.

Elvis Presley-től kezdve a Beatlesen át a Led Zeppelinig, majd később a például a Guns 'n' Roses esetében is az igazi, hisztériáig fajuló világsiker kulcsa a női rajongók megragadása volt. A recept tehát ismert, a formula jól bejáratott, a jelentősebb lemezkiadók is nyilván tisztában vannak ezzel. Hogy jön ez ide? Úgy, hogy szerintem az A7X az a 2000-es éveknek, ami a Zeppelin volt a '60-as, '70-es években, vagy a G 'n' R a '80-as, '90-esekben - a korszak egyik zenei jelképe, és mint ilyen, potenciális tömegtermék. A kemény rock, amely valahol Hendrixnél kezdődött, ezen az í­ven ért el a mába. Számomra nagyjából ugyanazt az értéket képviseli mind a három banda, csak különböző időszakokban: pimasz, formabontó megjelenés és hozzáállás, lendületes, beleszarok rock 'n' roll érzés, ugyanakkor a zeneiség, a sokoldalúság tökéletes kombinációja mindegyik. A Sevenfoldnak éppúgy megvan a kemény-tökös, mint az érzelmes-monumentális oldala, ahogy a másik két emlí­tett zenekarnak is. És hogy kerül a csizma az asztalra? Azaz, mit keresnek balladák és musical szerű izék egy eredendően hardcore punk (!) zenekar lemezén? Kérdezzétek Tony Kakkót, szerintem ő tudja a választ! Itt jön ugyanis képbe a szélesebb rajongói bázis és a média-kompatibilis hangzás: mégiscsak jobb stadionokban, sportcsarnokokban nyomulni, akár kis-csajok előtt, mint ötven bakancsos kemény-legénynek (Sonata esetén pumacipős, farmerdzsekis metalosnak) húzni a talpalávalót egy füstös kis rock-kocsmában.

Igen, a 'City of Evil'-lel nagyot robbantó kaliforniai metalcore zenekar (is) fokozatosan kommersszebbé válik, egyre inkább "gánszendróziszes"-edik, ha valakinek ez nem tetszik, azt javaslom, ne hallgassa az utolsó két lemezüket! Zepből én is leginkább a korai albumokat pörgetem, Axl Rózsiéktól meg az Appite...-ot, természetesen, úgyhogy meg tudom érteni azt, aki egy idő után már nem tart az adott zenekarral. Bár a kommersz itt nem is a legjobb kifejezés, hisz bizonyos szempontból zeneileg éppen hogy egyre összetettebbé válnak. Nemcsak Shadows-ék: ahogy a tagok zenészként is fejlődtek, mindhárom emlí­tett banda fokozatosan térképezett fel új területeket, és rakott újabb és újabb rétegeket a zenéjére, szóval nem csak az eladhatóságról van szó, hanem valószí­nűleg valamiféle művészi kiteljesedésről is. Ebben is van párhuzam. Ezt persze mindig megsí­nyli a kezdeti lendület, agresszivitás, de hát valamit valamiért. És igen, ez a Sonatára is igaz.

A kontextus persze teljesen más, mint mondjuk a '60-as évek végén, amikor bluesból, rock 'n' rollból és némi pszichedelikus rockból kellett az alapokat megépí­teni, vagy '87-ben, amikor a Zep örökségre egy kis punk/glam/sleeze mázat lehetett rákenni. Közben ugyanis felnőtt egy generáció, amely nagyjából egyszerre ismerte meg Plantéket, az Iron Maident, a Faith No More-t, és a Panterát (többek között). Így az A7X is, kortársaihoz hasonlóan, bátran nyúl az alkotóelemek elképesztően bő tárházához és jóval természetesebben keveri a különböző stí­lusjegyeket, mint ahogy azt néhány öreg rocker gyomra be tudja vételezni. (Már a megjelenésük - 'Live in the LBC' - is a sokszí­nűséget sugallja: kell egy punkos csávó, egy keménykötésű hardcore arc, egyikünk legyen lecsúszott rocker forma, és a hab a tortán az inges-nyakkendős irodista fizimiskájú hülye-gyerek.) Bizony, ez a muzsika a fiataloknak szól, akik adatfeldolgozási képessége, sebessége többszöröse a nagypapáénak. Információ túltengés? Fordí­tok: zagyva össze-visszaság ez itt? Lehet..., jó hí­r azonban, hogy ezek szerint én lélekben fiatal tudtam maradni, mert nekem igencsak tetszik, amit csinálnak (tessék, megvolt a nagy coming out...). Még akkor is, ha azt a rossz szokásukat, hogy a szólógitár folyamatosan nyenyereg, lekí­sérve az énekdallamokat, nehezen szoktam meg. Ezt a Blind Guardian egyes lemezeinél sem állhatom, gondolom mindkét esetben a gyengébb vokális teljesí­tmény megtámogatását szolgálta eredetileg, ahogy eljutottak zeneileg a nagyí­vű, Queen-es, hard rockos dallamvilág implementálásának igényéig. Ma már erre talán nem lenne szükség, csakhogy időközben kvázi a védjegyükké vált, szerencsére egyre ritkábban alkalmazzák (ők is, meg a BG is).

Összefoglalva: úgy jó lemez ez, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem az. Semmi különleges nincs itt, mégis minden, amit az elmúlt 40 évben a kemény fémzene zászlaja alatt kiókumláltak nyomot hagyott rajta. De nem összehányva, egymásra dobálva ám! Dehogy. Szépen egységbe olvasztva, saját stí­lust kialakí­tva, mondjuk ahogy a Dream Theater annak idején egy új hangot, hangzást hozott létre a sok-sok összetevőből (ezt a párhuzamot is be kellett dobnom, ha már Portnoy dobol az albumon) - a végeredmény pedig valami olyasmi, mintha Axl Rose í­rná a számokat a Metallicának. Mindezt Steve Harris producerkedésével. Szerintem ez a Sevenfold legnagyobb erénye és vonzereje.
Ha már itt tartunk, ez a korong nagyon hasonló egy gyengébben sikerült Dream opushoz (mondjuk éppen a tavalyihoz) annyiban is, hogy habár önmagukhoz képest nem igazán sikerült előrelépniük, hisz mindez már az előző albumon is ott volt (sőt nekem kifejezetten hiányzik innen egy Almost Easy kaliberű ütős sláger), tény, hogy az Avenged Sevenfold 2010-ben zeneileg, és mint jelenség, megkerülhetetlen.

Szóval, te melyik csapatban focizol? Az "úgy teszek mintha nem telt volna el harminc év a metal hőskora óta és halál mindenre, ami core-ra végződik", vagy a "leszarom, ha divatbuzinak tartotok, de szerintem ebben az irányzatban is vannak izgalmas zenék" táborhoz tartozol? Szócsata indul...