Yoso: Elements

A Yoso nevű supergroup képességeit a legegyszerűbben talán a következőképpen lehetne bemutatni: Ha az első premisszánk az, hogy a Yes zenészei tehetségesek és legendás lemezeket alkottak meg, a második pedig az, hogy a Toto a világ egyik legjobb és legalapvetőbb soft rock csapata, akkor a konklúzió csakis az lehet, hogy a Yoso nagyon jó! De sajnos nem ennyire egyszerű a helyzet...

Az 'Elements' nem adja könnyen magát, pedig azt reméltem, hogy ez az album töménytelen mennyiségű AOR slágert fog tartalmazni, amivel majd szép lassan felkúszik a klasszikusok listájára is. Ez azonban nem fog bekövetkezni, mert bár jó lemez, semmiképpen sem jobb egy tisztességes iparos munkánál. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy bár jó, mégsem ezt vártuk - jóval többet ennél, több élvezetes és fülbemászó momentumot. Hisz tényleg, mi más is lehetne az eredmény, ha a Yes és a Toto zenéjét házasí­tjuk?
Csakhogy a Yoso távolról sem a két anyabanda zenéjének a házasí­tása. Példának okáért Bobby Kimball (amúgy fantasztikus tehetségű) énekes jelenléte még nem garantálja azt, hogy a Toto zeneisége megjelenik a Yosoban, ahhoz hiányzik például egy Steve Lukather nevű gitárzseni, de ugyanez igaz a másik oldalról Chris Squire-re, vagy Steve Howe-ra. Magyarán szólva a zenekar neve, ami ugyebár már első hallásra is arra utal, hogy itt egy hatalmas fúzióról lesz szó, enyhén szólva is megtévesztő.

Mégis azt kell mondanom, hogy bár a Yoso eleinte csalódást okozott, végső soron amint az ember megérti, mit lehet elvárni ettől a trió felállástól, egyből nem lesz olyan kellemetlen a lemez. Jó hallgatni. Gyakorlatilag könnyen emészthető soft rock/AOR dalokról van szó, Kimball kissé öregecskének tűnő hangjával, természetesen profi zenei kí­sérettel. Sokak szerint zeneileg a Yes legendás '90125' cí­mű albumához hasonlí­tható leginkább ez az anyag. Ezzel én is egyetértek, és hozzátenném, hogy a lemez valóban inkább a Yes hangzására hajaz, ami nem is véletlen, tekintve, hogy a hangszeres szekció abból a bandából érkezett. Kiemelkedő pillanatként talán a kezdőnótát lehetne megemlí­teni, ami jellegzetes refrénjével egy időre magabiztosan beveszi magát az ember hallójárataiba, hasonlóan a Path To Your Hearthoz, ami kifejezetten jó dal lett, bármelyik anyazenekar kí­nálatába beférhetne. Sajnos az album második feléről nehezebb jó pillanatot kiragadni, de például a Time To Get Up egészen fogós kis szerzemény lett.
A lemezhez mellékelt koncertlemeznek köszönhetően meghallgathatjuk azt is, hogyan vegyí­ti ez a felemás supergroup a két anyazenekar életművét a saját szerzeményeivel, és hála ezeknek az élő felvételeknek, tisztán látszik, hogy élőben egész jól működik a dolog, még ha az új dalok ott sem feltétlenül vehetik fel a versenyt a klasszikusokkal.

A Yosoval tehát alapvetően nincs nagy gond, csak ne várjuk, hogy ez a hármas fogat majd egyedül képes lesz megmozgatni a Toto és a Yes összes rajongóját, hogy aztán stadionokat megtöltve váljanak legalább akkora legendává, mint az elődök. Fene tudja miért - talán képtelenek voltak rá, talán nem is akarták -, de az 'Elements' jó, viszont semmivel sem több. Profi és kellemes, szeretni való, de sosem lesz belőle olyan klasszikus, amit évtizedek múltán is felemlegetnek. Ha igazán gonosz akarok lenni, még azon is elgondolkodhatnék, hogy mégis, mennyire ikonikus alak Billy Sherwood és Tony Kaye a Yes-ben... de ezt már nem teszem, í­gy is a kelleténél negatí­vabb lettem. Zárásként szó szerint álljon itt magazinunk pontozási rendszerének megfogalmazása: az erőfeszí­tések többsége pozití­v lenyomatot hagy a hallgatóban, ám bőven lehet még tökéletesí­teni.