Mago De Oz: Gaia III - Atlantia

írta Tomka | 2010.05.19.

Megjelenés: 2010

 

 

Kiadó: Warner Music Dro

Weblap: http://www.magodeoz.com

Stílus: folk (?) power (?) metal

Származás: Spanyolország

 

Zenészek
José Martí­nez Arroyo “Jose AndríŤa/Mowglie" - ének Patricia Tapia - ének, kórus (Nexx) Juan Carlos Marí­n López “Carlitos" - gitár Francisco Javier Gómez de la Serna “Frank" - gitár (Härem) Sergio Cisneros Anguita “Kiskilla" - billentyű (Cobra (Esp), Jose AndríŤa) Carlos Prieto Guijarro “Mohamed" - hegedű Fernando Ponce de León - furulya Pedro Dí­az “Peri" - basszusgitár (Canallas, Poncho K, Ars Amandi) Jesús Marí­a Hernández Gil “Txus di Fellatio" - dob
Dalcímek
CD 1: El Latido de Gaia (Intro) "Gaia's heartbeat" Dies Irae Für Immer Vodka'n'Roll El Prí­ncipe de la Dulce Pena (Parte IV) "The prince of sweet sorrow (Part IV)" Mi Hogar Eres Tú "My home is you" Fuerza y Honor: El Dorado (Instrumental) "Strength and honor: el dorado (Instrumental) El Violí­n del Diablo "the devil's violin" Siempre (Adiós Dulcinea - Parte II) "Forever (Good bye dulcinea part II) CD 2: Mis Demonios (Atrévete a Vivir) "My demons (dare to live)" Que el Viento Sople a tu Favor "Let The wind blow to your favour" Sueíąos Dormidos "Sleeping Dreams" Aun Amanece Gratis "It still dawns for free" La Soga del Muerto (Ayahuasca) "The rope of the dead man (Ayahuasca)" La Ira de Gaia "Gaia's Wrath" Atlantia
Értékelés

A hispán dallam-mágus próbálkozásai már régóta szí­vük fölé tűzték, és büszkén viselik a grandiózus és ambiciózus jelzőket: 2000 óta 5 stúdiólemezt dobtak piacra, és ebből mindössze egy (az általunk is méltatott 'La Ciudad De Los Arboles') nem volt dupla lemez. Persze nem csak nagyzolási mánia, hanem koncepció is húzódik a sztenderd 1,5 órás játékidő mögött. Az idén vég- (ám semmiképpen sem csúcs-)pontjához ért Gaia-trilógia egy testétől megszabadult lélek, Azaak sorsát meséli el, ahogy anno túlságosan közeli kapcsolatba került az inkvizí­cióval - ezáltal teret adva az együttes nagystí­lű egyházellenességének és természetszeretetének, akik 3 lemezen keresztül boncolgatják életfilozófiájukat. Ám valami, ezúttal, nagyon félrecsúszott: ők is beleestek a szarkák örök hübriszébe: nem bí­rta se kezük, se torkuk, amit akartak. Nagy célok, szürke bukás... az Isten áldjon meg, Óz: pedig hogy szerettünk eddig! Milyen jó is volt rajongani érted, naiv Dorothy-ként veszve el a rózsaszí­n mesefelhőben, hegedű és furulya varázsszavában, spanyol anyanyelved pattogó-finom ritmusában. Egyszer, persze, minden tündérmeséből fel kell ébredni, de nem feltétlen azért, mert hamisan szól a Mester hangja. Pedig most ez fújt ébresztőt: idegen anyagok kerültek a habba - mert torta az már nincs -, csak negédes szirupmáz, műanyag-öntettel beborí­tva. Persze, rajongóként csalódni mindig nehezebb (és veszélyesebb), mint laikusként - engedjük hát szabadjára a keserédes búbánatot, amit pedig nem éppen a Mago De Oz zenéjének kellene előidéznie... (És amely ne tévessze meg a zenekart nem ismerőket, ők keressék a korábbi lemezeket nyugodtan, csalódás kizárva: a Mago De Oz a legjobb folk power metal együttes.) Az már rögtön az elején feltűnhet, hogy ez az Óz már nem a régi. Nincs meg mindig-bölcs, életvidám mosolya, sőt, szakálla is eltűnt, mégpedig a ráncfelvarrás miatt. Korszerű lett. Trendi. Csak hát minek? Korábban, ha nekifutottunk az örömzene-maratonnak, egy jól ismert, ám fenomenális folk-speed himnusz fogadott, igaz, kissé egyszerű, ám annál epikusabb hangszer-kavalkáddal. Ehelyett az 'Atlantia'-n a zenei körökben unalomig csépelt cí­mmel rendelkező Dies Iraet kapjuk, ami, mégiscsak az album egyik húzónótája. Igaz, a gitárszóló botrányosan unalmas - talán Jorge Salan húrnyüvő-mester távozása az oka a szürke teljesí­tményeknek, és a dalok langyos összképének. Még ha nem is vetették meg az unalom melegágyát, azt a bizonyos Mago-szellemiséget (részben) elvesztették valahol útközben: a következő Für Immer mintha egy halovány Rammstein-kópia lenne, csakhogy itt nem működik a pofátlan-szakí­tó, azaz pofákat leszakí­tó egyszerűség. Diszkó-ritmusok (?) vezetik fel a lehangolt, modern metalból lopott gitártémákat, a refrén ürességét pedig vaskos kórusok igyekszenek feledtetni. Hagyján, istenem, nekik is kell kí­sérletezniük, ám az már megbocsájthatatlan, hogy mindezt védjegyük, a folk-vonal rovására tegyék. A hegedűt és furulyát ugyanis kvázi nyugdí­jazták, helyét pedig a 10 évvel ezelőtti videojátékok hangulatát árasztó szintetizátorra cserélték. Persze ha magvas a mondanivalód, és nem fér a bögyödbe, akkor szükség van e nemes hangszerre, hogy "nagy í­vű", "ősi" vagy "mitikus" atmoszférát kreálj - csakhogy ez nem fér össze azzal a közérthetősséggel, amit Magoék egyértelműen megcéloztak ezen a lemezen. Metal-gitár a sarokba, dobos-komplexitás lefaragva, effektek minden átkötéshez, hadd nyelje mindenki a pofonegyszerű kórusokat. Nohát, műfajkeveredés mindig is volt náluk, a (mexikói) countrytól a speed metalon keresztül az ős-rockig, ám ezúttal pont az hiányzik, ami mindennek az alapja. Pontosan, a koherencia: a Fuerza y honor: el Dorado pl. egy totál értelmetlen "tuc-tuc effekttel" indul, hogy aztán a Skyclad és a Jethro Tull szebb pillanatait idéző, gyorsmetalos folk-instrumentális számba forduljon át. De akkor miért kell "ijesztgetni" az elején? Azért a negédes zongoradallamok itt is felpuhí­tják a régi, szép időkre emlékeztető hegedű-furulya táncot. Ezt még el is néznénk - csak éppen régen mindennek megvolt a maga helye: a melankolikus-szomorkás hangulatot éppoly jól tudták megidézni lí­rai balladáikban, mint az önfeledt katarzis-élményt. Bizony, a szintetizátor itt az igazi bűnbak, amely egyszerűen nem tudja pótolni a folk hangszerek sokszí­nűségét, de főleg ritmus- és dallamvilágát. Ráadásul néha olyan ócska videojáték hangzást kapott - mint pl. a Mis Demoniosban -, hogy még a Europe is elszégyellte volna magát, ha ez hallatszik a Final Countdown rádióverziójában. Patricia Tapia énekesnő 2007-ben még úgy tűnt, hogy szí­nesí­ti a lemezt. Plusz női énekes a balladáknál se jöhet rosszul, ám szegény balerinánk most túl nagy szerepet kapott. Ha éppenséggel rockot kell énekelnie, mint az El Violí­n del Diabloban, az felettébb rosszul áll neki, pláne, ha karcosra veszi a figurát, akkor hallatszik csak igazán, hogy erőlködik a telt hangokkal. A lí­rai vonal azonban, női énekes ide vagy oda, elvesztette a mélységét: a Siempre is csak egy giccs-ballada, elektronikus babra munkával a háttérben, kapaszkodó nélkül pedig csupán az üres érzelmek felszí­nén szánkázhatunk, oda-vissza. Seniora Tapia pedig a középtempós Suenos Dormidost sem tudja megmenteni attól, hogy belefulladjon a szürkeség feneketlen tengerébe. Hiába cimborálnak Ózék a kommersz sikerek ördögével, azért a lemez kisebbik hányadában mégis sikerült megőrizniük valamicskét abból, amiért szerettük őket. A Vodka'n'Roll például a nevével ellentétben nem az előző lemez kemény rock (Mi Nombre Es Rock & Roll) vonalát képviseli, hanem a hagyományos Mago De Oz buli-slágert, megarefrénnel, úgy ahogy kell. Rádióbarát verzió is akad az El Prí­ncipe de la Dulce Pena (Parte IV) képében, a Mi Hogar Eres Tút pedig még a modern gitár- és szintitémák sem tudják eltántorí­tani attól, hogy tovább bűvöljék - táncra hí­vva - a lábakat és nyakizmokat egyaránt. A kislemezes Que el Viento Sople a tu Favor is hozza a régi sztenderdet, csakúgy, mint a reagges gitártémákkal felvezetett La Soga del Muerto (Ayahuasca), amiben Jose Andrea énekes kihülyéskedheti magát. A lemezt még az ő dallamorgiája viszi el a hátán, de azért ő sem tud mindent jóvátenni, hiába igyekszik oly nagyon a lemezt lezáró, 19 perces Atlantiaban is. A heavy metallal köszönőviszonyban sem álló, gyakorta felbukkanó kamu-gitártémák, a hangulati pluszt nem hordozó, ezáltal teljesen felesleges szintetizátor-effektek, a klisé-kórusok és a folk-hangszerek relatí­v hiánya azonban elveszi a kedvet azoktól - az egyébként jócskán fellelhető - részektől is, amik őrzik az előző lemezek atmoszféráját. Nincs ebben semmi ellentmondás: mégiscsak egy kétlemezes, másfél órás koronggal állunk szembe. A probléma csak az, hogy nem a hallgatónak, hanem a zenészeknek kéne válogatni a számok közül...

Pontszám: 6.5

Legutóbbi hozzászólások