A Meliah Rage egy 1987-ben, Bostonban alakult banda, akiknek a neve valószínűleg keveseknek mond bármit is. A srácok muzsikájára kétségtelenül nagy hatással voltak a ’80-as évek legendás NWOBHM csapatai, akárcsak a Metal Church, a Helstar és társaik, valamint nem szabad megfeledkeznünk a Metallicáról sem, akiknek a hatására egyáltalán létrejött ez a formáció. Az első, Kill To Survive című lemezük rögtön az Epic Records gondozásában jött ki, s az áttörésre, talán pont ezekben az években volt a legnagyobb az esélyük. Ráadásul zeneileg is erősnek tartom a debütáló korongot, akárcsak az 1990-es Solitary Solitude-ot. Noha különösebben ekkor sem volt ismert a csapat, a grunge térhódítása nekik is még jobban keresztbe tett. Tagcserék, kiadóváltás és egyéb bonyodalmak után 1996-ban érkezett csak a harmadik lemez, a Death Valley Dream. Érdemes megemlíteni, hogy az évtized elején a banda sorait erősítette dobosként az a Sully Erna, aki az ezredforduló környékén a Godsmack nevű nu-metal együttes frontembereként adott el párszázezer lemezt. A Meliah Rage szekere igazán az utóbbi években indult csak be, 2004 és 2006 után ismét új soralbummal jelentkeztek a power metalosok, ráadásul 5 év után, megint az eredeti énekessel, Mike Munroval a mikrofonnál.

Előre elárulom, hogy nem vagyok elragadtatva a Masquerade-től. Hiába a több mint 20 éves kemény munka, az „underground élharcosság”, valamint a saját stílusukban való hitelesség. Bizony, a srácok ezzel a lemezzel sem fognak tudni kitörni az ismeretlenség homályából. Persze, valahol tetszik ez a korong, hisz általam oly kedvelt műfajban mozognak, ám itt, kis túlzással ki is fullad a srácok muzsikájáról mondható pozitívumok sora. Ötlettelen, izgalommentes, unalmas, bizony, sajnos ezek a szavak jutnak eszembe hallgatás közben. Persze-persze, vannak jobb pillanatok, kifejezetten tetszetős részek, mégsem áll össze bennem ez az egész.

Mintha a legények a fogósság helyett arra helyezték volna a hangsúlyt, hogy „minél inkább power metal” legyen, amit összehoznak. Nem tudtak megállni, muszáj volt a nyolcvanezredik szürke kis témát is benyomorgatni a többi közé! A rendkívüli sablonosságot csak tetézi az, hogy a dalok túl hosszúak! Tele vannak fölösleges betétekkel, erre tökéletes példa a nyitó, nyolc perces Lost Or Found. Egy olyan stílusban, amelyik erénye alapvetően a nem túl komplex, azonnal ható, daráló „slágerekben” rejlik, a hat-hét-nyolc perc hosszú, tempóváltásos nóták -finoman szólva is- igen veszélyesek. A kevesebb, több lett volna!

Fémtemplomék 20 évvel ezelőtt, a műfaj alapköveként lehelyezett kliséit hallhatjuk tucat számra, amelyek nyilván élvezetesek, ám önmagukban, megfelelő leleményesség nélkül mégsem elegek ahhoz, hogy elvigyék a hátukon ezt a kilenc dalt. Egyszerűen nem sikerült elég emlékezetes melódiát kiagyalni, nem hallgattatja magát ez az album. A hangszeres teljesítményre sem igazán kapom fel a fejemet, korrekt, ámbátor nem igazán magával ragadó „iparos munka” próbálja meg elszórakoztatni az arra érdemes underground power hívőket, kevés sikerrel. S a szomorú az egészben az, hogy többször is nekifutottam ennek a maszkabálnak, több esélyt, időt akartam adni neki, de hát, ami nem jó, az egyszerűen nem jó!

A lemezen tiszteletét teszi Ronny Munroe is egy kis vendégszereplés erejéig. A Last Ritesban hallatja hangját, s ettől függetlenül is ezt érzem a legerősebb tételnek. Talán azért, mert ez a legdirektebb, valamint a legrövidebb nóta. Kapunk néhány thrash zúzdát is az arcunkba, többek közt a záró Whatever It Takes, valamint a Chosen képében. Hogyha netalántán egy este úgy adódna, hogy erősen illuminált állapotban kedved szottyanna a poén kedvéért szétaprítani otthonodban a berendezést, a Chosen tökéletes aláfestő zene lehet ezen jópofa kis eseményhez! Ellenben nem tudok más szituációt elképzelni, amikor szívesebben meghallgatnám, mint mondjuk egy klasszikus Testamentet, vagy Voivodot, esetleg Kreatort. Totálisan unalmas, zúzás, de minek? A Seeker lassan, sejtelmesen, gonoszan induló felvezetője a jobb pillanatok közé tartozik, végre van valami hangulata a zenének, itt egy kis élet, egy kis szín, az ének is nagyon szép… kár, hogy pár perc után sikerül itt is beszürkülni. Ellenben a címadó végig megmarad ezen a vonalon, ez a másik dal, ami bejön.

Azért jó szándékom csalfa jeleként két további pozitívumot megemlítek még. Az egyik a hangzás. Kegyetlenül megdörren a cucc, baromi jól szól az anyag! Abszolút etalonnak minősül, ezt panasz nem érheti. A másik dolog pedig Mike hangja. Ezt a pasit az Isten is power metal éneklésre teremtette, abszolút passzol orgánuma a stílushoz. Noha sikítások nincsenek, de erőtől duzzadó, férfias, kemény hang hallható itt, ami azért mindenképpen javít az összképen. De nem eleget! Értem én, hogy ez a csapat hiteles, meg nagyon „true” amit csinálnak, de léteznek ezerszer jobb bandák a US powerben! Akkor meg minek fecsérelném rájuk a drága időmet, nem igaz?