Hobo új albuma számomra az utóbbi évek egyik legnagyobb magyar zenei meglepetése. Nem mintha kételkedtem volna abban, hogy tinédzserkorom egyik legnagyobb „dalos hőse” képes még valami olyat lerakni az asztalra, melynek hallatán az amúgy is átlagot meghaladó méretű szemeim gigászi méretűre tágulnak, és a folyamatos borzongástól a lakásban található összes meleg holmit azonnal magamra aggatom; egyszerűen csak már nem számítottam rá…
A tavalyi remekül sikerült nagy, spotcsarnokos HBB buli után érkező hírek (zenekar feloszlatás, a klasszikus HBB összeállása) egy – egyébként teljesen elfogadható és érhető – „veterán” zenészi magatartást vetítettek elém. Egyfajta, „megtettem már a magamét, írok néhány verseskötetet, darabot aztán szép lassan nyugdíjazom magam” felfogást éreztem az események mögött. Erre most itt van a Circus Hungaricus és bennem minden megváltozott. A múltbeli teljesítményeknek köszönhető végtelen tiszteletet, - melyet az utóbbi években éreztem a mi jólelkű, ördögien "pimasz" költő „bohócunk” iránt - most felváltotta a lemez dalainak óriási bólogatással kísért üvöltése, mely egy-két nappal ezelőtt a zebrán- mikor autómmal egy piros lámpánál állva vártam a továbbhaladás üdvözítő lehetőségére – komoly gyalogos torlódást és fejcsóválással kísért megbotránkozást eredményezett. Ez az alkotás olyan csodálatosan ragyogó csillagzat alatt született, mely nagyon ritkán örvendezteti meg a magyar rock égboltjának szemlélőit.

Versek „rólunk-belőlünk”

Szerintem kevés olyan gondolkodó ember létezik, aki még nem játszott el a gondolattal, hogy megpróbálja adott kor szellemiségét, történéseit, saját érzéseivel vegyítve valamilyen formában az utókornak lejegyezni. Ha jobban belegondolsz, biztos írtál, - vagy próbáltál írni- gyermekkorodban te is verset, mellyel – így, vagy úgy – üzenni szerettél volna valamit a környezetednek, esetleg az utódaidnak. Földes László költő úr, akit mi csak Hobo néven tisztelünk, egy picit tovább jutott ebben a „szakmában” és magára vállalta azok „terhét” is, akik nem tudják, vagy nem tudják olyan jól megfogalmazni tapasztalataikat, érzéseiket. Számomra széles e hazában csak Sztevanovity Dusán remekléseinek színvonala hasonlítható Hobo megrázó alkotásaihoz. Valószínűleg sokak számára a Vadászat gyönyörrel telített hátborzongatása, az Oly sokáig voltunk lenn, Még élünk "duó" bluesba mártott keserédes varázslata, vagy a Tábortűz mellett monumentalitása jelenti Hobo szövegírói munkásságának csúcspontját. Nos, a Circus Hungaricus, Hobo minden eddigi munkájának betetőzését jelenti számomra. A versek egyszerre felszabadítóak és rabul ejtőek, finom humorral és cinikus kegyetlenséggel átszőttek. A Cippola lovag vitriolos sorai, a Késő van már, vagy a Nagy vihar jön szívtájéki fájdalmat és borzongató félelmet kiváltó gondolatai, az Oroszlánszelidítő vallomása a balerinának és a Bolondok Hajója szemet nedvesítő katarzisa, a Sorozatlövő, és (a) A rock and roll mindenkié fanyar vidámsága, vagy a Merlin határtalan szellemessége és érzékenysége olyan megindító és letaglózó, hogy meghallgatásuk után csak ülsz csendben és nézel magad elé…majd újra indítod a lemezt, meghallgatod, ülsz csendben és nézel magad elé, és így tovább…
Mikor erre az írásra készültem, elhatároztam, hogy néhány idézettel támasztom majd alá rajongásomat. Nem teszem, mert nincs értelme. Hallgasd meg inkább őket, merülj el bennük, és gondolkodj el rajtuk! Hobo a maga végtelenül intelligens módján egy tökéletes Ko(ó)r képet ad a ma (néha nem csak magyar) világáról. Azt gondolom, hogy ha valaki 50-100 év múlva megkérdezi, hogy milyen is volt a világ 2009-ben, elég lesz kezébe adni ezt az albumot. Reméljük, amiről a dalok szólnak, addigra már kimerítik a rossz emlék fogalmát!

Nagy találkozások

Az album kapcsán két nagy találkozásra is sor került. Az első és legfontosabb, hogy Hobo rátalált Madarász Gáborra. A remek gitáros, aki a Mex zenekarban, illetve hosszú évekig Ákos csapatában már bizonyított, valószínűleg élete legmasszívabb fájába vágta a fejszéjét, amikor elvállalta Hobo verseinek megzenésítését. A végeredmény döbbenetes! Igazi, vérbő, ízes, ötletes, határtalan rockzene született. A zene olyan szinten – a szó jó értelmében – szolgálja ki a szöveget, hogy az az érzés kerít hatalmába, mintha mindig is együvé tartoztak volna. Minden nóta egy újabb meglepetés, a hangszerelés parádés. A kőkemény rock alapokon kívül találkozhatunk például reggaevel is (A sorozatlövő), de a kis franciával kevert ír zenei világ is elénk tárulhat egy pár perc erejéig. (Kisember) …és persze a blues sem hiányozhat, amit ebben az esetben leginkább a „metal blues” jelzővel tudnék jellemezni. Madarász Gábor szólóival is remekel. Olyan „tekeréseket” hallhatunk a korongon, melyek a legnagyobb mai hathúros istenségeknek is dicsőségükre válhatna. De a bravúros megoldások sohasem nőnek a dal fölé. Gábor minden pillanatban a lehető legnagyobb tisztelettel, fantáziadúsan, érezhetően végtelen örömmel nyúl a témákhoz. A zenei agyon kívül természetesen meg kell emlékezzek a zenésztársakról is. Hoffer Péter dobos, Sántha Gábor gitáros, Kovács Barnabás basszusgitáros és Nemes Zoltán billentyűs méltó társak voltak e tökéletes album kivitelezésében.
A másik nagy találkozás a vendégszereplő Rúzsa Magdi nevéhez köthető. Azt eddig is tudtam, hogy a hölgy a ma egyik legtehetségesebb énekesnője, de arra nem számítottam, amit a Bolondok Hajója című duettben kaptam tőle. Végtelen érzékenységgel, érzelmekkel átitatva énekli a dal ráeső részét, melynél tisztán érezhető, hogy Magdi nem egyszerűen megtanulta a nótát, hanem érzi, sőt tudja is, hogy mit énekel. És hogy énekel…!!! Ritkán hallható, felemelő pillanatok sorát nyújtja ez a szerzemény.

Hobo, sok nagy siker övezte pályafutásának újabb meghatározó pontjához érkezett. Nyitott szemmel jár a világban, mindent tud az életről és gondolatait úgy tudja megosztani velünk, hogy közben először észre sem vesszük: rólunk énekel, a mi lelkünkben, agyunkban, életünkben vájkál. Kevesek kiváltsága ez a tehetség! Becsüljük meg!