Ace Frehley: Anomaly

Ha ne adj isten a tengerentúlon növök fel és faterom 10 évesen elvonszol egy Kiss koncertre, ma minden bizonnyal egyik megveszekedett rajongójuk vagyok, akinek ők a kemény rockzene alfája és omegája. Megkérdőjelezhetetlen, hogy amit a 70'-es években véghezvittek az egészen egyedülálló és rettenetesen impozáns. Ez itt, a legvidámabb szocialista barakkban viszont teljesen esélytelen volt, néhány külföldi újság képein kí­vül nem lehetett találkozni velük. Úgy emlékszem, a '80-as évek elején belefutottam a Dynasty c. lemezükbe, azt még a Jugoton is kiadta, de az éppen "diszkó-korszakát" élő zenekar (I Was Made For Lovin' You) akkori zenéje már/még nem találkozott a NWOBHM formálta zenei í­zlésemmel. Azóta persze pótoltam a hiányzást, de úgy már sosem tudtam rájuk kattanni, mint ami akkor következ(het)ett volna be, ha a megfelelő időben találkozom ezzel a különleges zenekarral. (Hja kérem, ez van ha valaki előbb ismeri meg a Twisted Sister-t és a Mötley Crüe-t, mint azok előzményeit.)

Megfelelő érzelmi kötödés nélkül viszont nehezebb megérteni azt az egyedülálló rajongást, ami a zenekart körülveszi. Ace Frehley, alias Spaceman például a '70-es évek egyik legkarizmatikusabbnak tartott gitárosa és a Kiss zenészeként nemzedékekre volt komoly hatással. Olyan muzsikosokat inspirált - saját bevallásuk szerint - mint például Dimebag Darell. Megfelelő áhí­tat nélkül hallgatva jelenkori produkcióit (2006-ban jelentkezett utoljára egy élő albummal, azt megelőzően '98-ban hallhattuk a Psycho Circus-on a Kiss-ben) viszont nem hallani egy mai értelemben vett virtuózt. Kicsit bluesos játéka ma már nem hat a reveláció erejével, természetesen ez akkor, a maga idejében valószí­nűleg nagyot ütött, leginkább a látvánnyal együtt... De nem akarok cinikus lenni, mert majd megint kapok a fejemre, hogy nem tisztelem eléggé a múltat. Csak szertettem volna leszögezni mindjárt az elején, hogy teljesen objektí­van, a túlzott rajongói szubjektivitást nélkülözve í­rom ezt az ismertetőt. Ha valakinek ez nem tetszik, jobb, ha nem is olvas tovább, haha!

Egy 20 éve félbehagyott szólókarriert nem egyszerű újra felmelegí­teni (a Frehley's Comet-nek '89-ben jelent meg utoljára soralbuma). Becsületére legyen mondva, Ace tisztességesen megoldotta a feladatot. Láthatóan törekedett arra, hogy modern hangzású lemezt tegyen az asztalra, amely azonban nagyon is hagyománytisztelő. Az első két szám alapján az volt a benyomásom, hogy ugyanazt a receptet követi, amit az új Kiss album is. Azaz kapott egy dögösebb, újszerű gitárhangzást, de a dallamvilág maradt a jól bevált sablonoknál, a legsikeresebb korszak aréna-rock slágereinél. Ahogy azonban haladunk előre, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Frehley jóval mélyebben leásott a gyökerekhez, mint csókos kollégái. Ő egyenesen a '60-as, '70-es évek zenei világát elevení­ti fel, gyakran Hendrix, Bowie, Alice Cooper, T.Rex, stb. szelleme kí­sért az albumot hallgatva.

Ez önmagában nagyon is dicséretes törekvés, mindenképpen egyedivé, hangulatossá teszi az anyagot. Mégsem tudok maradéktalanul rajongani érte, mert vannak azért itt gyengébb pillanatok is bőven. A Little Bellow Angel hatásvadász gyermekkórusa nekem például már túl sok a jóból, ahogy a Fox On The Run újabb előrángatását is teljesen feleslegesnek érzem. Adja magát a Sonic Boom-al való összehasonlí­tás: sajnos azt kell mondjam, a Kiss most jobban elkapta a fonalat és egész egyszerűen kompaktabb, ütősebb nótákat hozott össze. Azért Frehley-nek sem kell szégyenkeznie, nagyon korrekt kis lemez ez is, amit megfelelő hangulatban feltéve kifejezetten élvezni lehet!