Megadeth: Endgame (Kotta)

írta Kotta | 2009.09.24.

Megjelenés: 2009

 

 

Kiadó: Roadrunner

Weblap: www.megadeth.com

Stílus: heavy metal

Származás: USA

 

Zenészek
Dave Mustaine - ének, gitár Chris Broderick - gitár, háttérvokál James LoMenzo - basszusgitár, háttérvokál Shawn Drover - dobok
Dalcímek
01. Dialectic Chaos 02. This Day We Fight! 03. 44 Minutes 04. 1,320 05. Bite The Hand 06. Bodies 07. Endgame 08. The Hardest Part Of Letting Go... Sealed With A Kiss 09. Head Crusher 10. How The Story Ends 11. The Right To Go Insane
Értékelés

Demokratikus fórum lévén a kisebbségnek is megadjuk a jogot álláspontjának kifejtésére. Lássuk tehát, megtalálta-e Kotta a thrash-t az új Megadeth-ben? Még a lemez megjelenése előtt azon filozofáltam, hogy a thrash műfaj újjáéledése, jelenkori népszerűsége vajon milyen hatással lesz a stí­lus egyik alapkövének, létrehozójának megí­télésére, kihat-e vajon ez az új album sikerére? Aztán abban maradtam magammal, hogy valószí­nűleg sem negatí­v, sem pozití­v értelem nem fog befolyást gyakorolni a Megadeth népszerűségére, megí­télésére. El kell fogadnunk ugyanis, hogy a Megadeth már nem egy tipikus thrash banda. Agresszivitásban, tempó tekintetében valószí­nűleg nem tudja (nem is akarja) felvenni a versenyt sem korábbi önmagával, sem a műfaj gyökereihez visszanyúló fiatal titánokkal. Ne legyenek illúzióink, Mustaine nem fogja feladni már soha abbéli törekvéseit, hogy megpróbál dallamosan énekelni, saját keretei között persze. A hardcore elemek meggyomlálása zenéjükben oda vezetett, hogy a Megadeth mára szerintem egy piszok jó metal zenekarrá vált, í­gy jelző nélkül. A lázadás, politizálás a szövegek szintjén megmaradt ugyan, de a letisztult, polí­rozott hangzás, a rafinált riffekre épülő, mégis dallamos gitárjáték és az extrém üvöltözést jórészt nélkülöző énekstí­lus arra utal, MegaDave már egy másik pályán focizik. Ennek ellenére (főleg élőben) továbbra is simán lecsavarják a fejedet (nézd csak meg akármelyik élő felvételüket!), úgyhogy nincs is ezzel semmi gond. A másik tényező, amivel meg kell barátkozzunk, hogy egy ilyen hosszú pályafutás alatt, egy viszonylag behatárolt stí­lusban, óhatatlanul előfordulnak önismétlések. Főleg, ha a zenekar egyetlen személyiség köré épül. 26 évvel a háta mögött csoda, hogy Mustaine keze ugyanazokra a riffekre áll rá? Ezt csak azért mondom, mert nyugodtan lehet a lemez hallgatása közben a haverokkal “na, ezt melyik albumon hallottuk már?" versenyt rendezni. A Bite The Hand-et például egy megfelelő programmal valószí­nűleg össze lehetne gyúrni a korábbi lemezeken megtalálható részletekből. De például, a rögtön utána következő Bodies is gyanúsan hasonlí­t a Symphony Of Destruction felépí­tésére, dallamvilágára. Az újrahasznosí­tás a Death Magnetic-en például rettenetesen zavart eleinte, talán mert elképzeltem, ahogy a Metallica, eladási statisztikákból és közvélemény-kutatásokból jól felkészült lemezgyári alkalmazottakkal, ügyvédekkel és pszichológusokkal körülvéve éppen megbeszélést tart arról, hogy mi lenne a legjobb, ha melyik korai lemezre hasonlí­tana leginkább az új album? Vagy:“ Kirk, helyezd magad kényelembe kérlek! Feküdj el itt, lazí­tsd el magad és gondolj arra, amikor fiatal voltál és nyomtad a No Remorse riffjét! Ugye milyen jó érzés? Nem, nincs abban semmi rossz, ha újra lemezre játszod ezt a témát!" Bocs, ezt nem tudtam kihagyni... A lényeg csak annyi, hogy az ismerős témák itt nem zavarnak annyira, kevésbé kimódoltnak, ezért elfogadhatónak érzem a múlt örökségéhez való visszanyúlást. A Megadeth ugyanis az alatt a cirka 17 év alatt is nagyjából ugyanezt játszotta, amikor Hetfield-ék éppen alternatí­v korszakukat és alkotói válságukat élték. (Egy kis megingás meg belefér... 12 lemezből egy lehet gyengébb, nem igaz?) Ezzel nagyjából végig is értünk a lemezzel kapcsolatos lehetséges kifogásokon. Ha a fenti két tényezővel (és David hangjával) együtt tudsz élni, akkor mocskos jó zenét hallasz előtörni a hangfalakból. Engem már a kezdés megfogott - hirtelen nem is jut eszembe Malmsteen-en kí­vül még más, aki egy alapvetően hagyományos, énekes lemezt instrumentális számmal kezdene. Ez jól előrevetí­ti a lemez hangulatát, ennyi szólót ugyanis ‘deth lemezen már rég hallottunk. Mustaine szerencsére hagyja Broderick-et kibontakozni, aki él is a lehetőséggel, ahol csak talál pár másodpercnyi szusszanást, oda biggyeszt egy jó kis tekerést. A számok változatosak, a zenekar minden korszakát és oldalát reprezentálják. Van itt zúzda, középtempós zakatolás és fél-lí­rai “sláger"-kí­sérlet is. Az egészet mégis áthatja és egységessé teszi a jó értelemben vett “Rust fí­ling". Én ezt bizony az új felállásnak tulajdoní­tom: Mustaine mindig is megválogatta kivel játszik együtt, de ez a mostani szerintem a klasszikus, Rust In Peace korszakossal is pariban van. Ha már szó esett a Bite The Hand-ről és a Bodies-ról: az előbbibe középtájon belelopott Maiden-es ikerszóló jól reprezentálja a Broderick - Lomenzo páros dinamikáját, utóbbinál pedig, amikor a gitárszólóra előbb lelassí­tanak, aztán meg begyorsí­tnak... hát az is úgy tökéletes, ahogy van. Szerintem sikerült minden számba belopni valami kis újdonságot, amivel érdekessé teszik az amúgy megszokott/megszeretett sablonokat - mi ez, ha nem a tökéletes sikerrecept? Ha egy valamiért szó érheti a ház elejét, akkor az az, hogy a felvezetőnek szánt Head Crusher nemigen reprezentálja az album egészét. Ez talán a legharapósabb szám a lemezen. Jobb lett volna valami mást választani, elkerülendő, hogy a rajongókban hamis elvárásokat ébresszenek. Ettől eltekintve minden rendben van. A korábban emlí­tett hibái ellenére ez egy nagyon szerethető album és az új felállás kezdőlépéseként több mint bí­ztató a jövőre nézve. Valahogy olyan letisztultnak érzem az egészet, úgy látszik a főnök végre megbékélt magával - az eredmény egy kiegyensúlyozott lemez lett. Kb. egy időben ismerkedtem vele és a Killswitch Engage új albumával, és őszintén szólva, amí­g ilyen penge, hagyományos gitáralapú, mégis dallamos zenék vannak a piacon, nem igazán értem, miért is kellene hasra esnem attól, ha lehangolt gitárokon Maiden riffeket nyom valaki, amire aztán ráüvöltöznek (kis túlzással, persze). Csak azt akarom kihozni ebből, hogy szerintem a Megadeth simán szétüti az összes metalcore bandát, mert úgy látszik, most már ezt a meccset kell lejátszani a népszerűségért, legalább is Amerikában, ami mégis csak a legfontosabb piac! Dave énekesi teljesí­tménye miatt objektí­ven nem adhatok rá 8-nál jobbat, de ha nem kellene még 2 tucat kritikát megí­rnom az év végéig, állí­tom, Karácsonyig ki sem kerülne a CD lejátszóból a kocsiban!

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások