Lillian Axe: Sad Day On Planet Earth
írta Kotta | 2009.07.21.
Megjelenés: 2009
Kiadó: Blistering Records
Weblap: www.lillianaxe.com
Stílus: hard rock
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A Lillian Axe szerintem egy tipikus fantom-csapat, már mindenki hallott róluk, de látni (ebben a kontextusban hallani) még senki sem látta (hallotta) őket. Na jó, ez nyilvánvaló túlzás, csak egy retorikai fogás részemről a figyelem felkeltése érdekében (hogy végigolvasd a teljes recenziót), de mint minden ilyesmi, plasztikusan képes megragadni a lényeget. Ami jelen esetben az, hogy ennek a bandának a kvázi kult státuszát mindenképpen - zenéjük minőségével szöges ellentétben álló - alacsony ismeretsége eredményezi. A zenekar a '80-as évek közepén alakult és ránézésre semmi sem különböztette meg őket az Amerikában éppen divatos haj-metál vonaltól. Zenei értelem véve azonban lényeges különbségek voltak: jóval nagyobb merítéssel dolgoztak, mint kortársaik (valljuk be, a legtöbb stadion-rock csapat akkoriban többé-kevésbé ugyanazokat a frázisokat pufogtatta, legfeljebb a körítés volt más). A Steve Blaze gitáros/billentyűs/zeneszerző/zenekarvezető multi-talentum által vezetett csapat viszont sutba dobta a meglévő hard rock sablonokat és egyedi látásmóddal építette fel zenéjét, melybe a NWOBHM riffek éppen úgy belefértek, mint mondjuk a musicales dalszerkezetek, dallamvilág. Legtöbbet szerintem a Def Leppard-tól tanultak, már ami a metalos gitárjáték és a már-már AOR-osan kidolgozott refrének, énektémák vegyítését illeti, de a komplexebb dalszerkezetek és a nyilvánvaló Queen-imádat miatt akár a korai Shadow Gallery is felhozható párhuzamként (azzal a különbséggel, hogy Axe-ék nemigen ragadtatják magukat hosszas hangszeres szólókra, instrumentális betétekre). A teátrális, rock-operás jelleg miatt egyébként a Rough Silk jobb pillanatai is eszünkbe juthatnak egy-egy Lillian Axe albumot hallgatva. A '88-ban megjelent első lemezük még nem volt akkora durranás. (Ebben valószínűleg komoly szerepet játszott a kiadói nyomás is, ami megpróbálta belepasszírozni őket a meglévő kategóriákba. Erre utal például, hogy a Ratt gitárosa lett az album a producere.) Az egy évvel később kiadott Love + War viszont ma már klasszikusnak számít. Még két stúdiólemezük jelent meg a '90-es évek elején, melyek folyamatos fejlődésről, letisztulásról tesznek tanulságot, majd a grunge hullám őket is elsodorta. '99-ben megjelent ugyan egy ritkaságokat tartalmazó korong, illetve 2002-ben egy koncertalbum, de teljes értékű produkcióval csak 2007-ben tértek vissza (sőt, ha jól tudom, még ezen is jócskán találhatóak régebben megírt, akkor kirostált számok). A Waters Rising-on új énekest is avattak, Derrik Le Fevre váltotta fel Ron Taylort. Teszem hozzá, tökéletesen pótolva a korábbi dalnokot. Ennek ellenére nem tudtam megkedvelni azt az albumot, nagyon sötétre, komolyra sikerült a come-back. Időnként már-már Evergrey-es mélységekbe merülünk vele, amit azért mégsem vár az ember fia egy alapvetően mégis csak hard rock zenekartól. Ráadásul, régi albumaikat újrahallgatva, manapság már nem okoz akkora revelációt a dallamok, a markáns gitárjáték és az elmélyültebb kompozíciók összeházasítása, mint 20 évvel ezelőtt, hiszen a melodikus prog. power szinte mindennapossá vált. Ezért kíváncsian vártam, mit tudnak virítani ezúttal? Vajon releváns még a Lillian Axe 2009-ben? Lelövöm a poént: igen, de még mennyire hogy az! Ugyan ez a lemez sem egy habos torta, már a címéből is sejthetjük, hogy komoly mondanivaló kerül megfogalmazásra, a végkicsengése mégis jóval pozitívabb, mint elődjéé. A riffek is szikárabb, mint valaha, időnként olyan érzésem van, mintha a Metal Church rögzített volna egy teljes albumnyi hard rock sztenderdet a '70-es évek klasszikusaiból. És igen, még mindig tudnak olyan dallamokat, zenei megoldásokat belecsempészni a zenébe, ami egyedivé, különlegessé teszi őket. Na-gyon fi-nom! Egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy a Hard Rock Magazin olvasói között akad olyan, aki nem talál élvezetes pillanatokat ezen az korongon! Ahogy azok a szinte popos refrének ráülnek az intelligens fémzenére, ezt így csak ők tudják! A Lillian Axe gyakorlatilag elkészítette pályafutása legjobb albumát, a korábbi lemezeik kvintesszenciáját. 10 év múlva újra előveszem majd és adok rá egy tízest, addigra egészen biztosan klasszikussá érik! A Def Leppard már sosem fogja elkészíteni a Pyromania kettőt, a Shadow Gallery sorsa kétesélyes Mike Baker halálát követően, Ferdy Doernberg pedig éppen azon fáradozik, hogy romba döntse a Rough Silk nimbuszát, úgyhogy ha minőségi melodikus metalra vágysz, a Sad Day On Planet Earth-nél jobb választás nemigen van!
Legutóbbi hozzászólások