
Az Amerikai Egyesült Államokban a május 22-24-i hosszú hétvégén ünnepelték a Memorial Day-t, aminek köszönhetően még jobban felpezsdült az amúgy is kitűnő kulturális élet a városokban. Mivel Knoxville sem maradt ki a pezsgésből, egy nagyon kellemes pénteki városnézés után a koncerthelyszín felé vettem az irányt. Az idő alatt, míg nem kis izgalommal a
Heart koncertjére szedtem hintalovon alakult görbe lábaimat, sikerült belebotlanom egy country énekes koncertjébe és örömmel vettem észre azt is, hogy a csarnoktól alig pár lépésnyire, egy ismerős kis színházban az
Opeth zenekar rajongói vártak bebocsátásra...
(Mint ismeretes, a Heart zenekar énekese Ann Wilson, évek óta egy betegséggel küszködik, ami miatt kimondottan kérte, hogy ne fotózzák, így ezt tiszteletben tartva, csak hangulatképekkel szolgálhatunk a koncertről - szerk.) ...Meg kell hagyni, hogy a városka lakói nem panaszkodhattak a zenei életre ezen a napon. Bár többször jártam már ebben az egyébként csendes kis városban és többször láttam már a koncerthelyszínt is kívülről, csak most először volt alkalmam belülről is lecsekkolni a létesítményt. Az épület, mely egy gyönyörű színház volt, kívülről és belülről is lenyűgözött enyhe arisztokráciát árasztó hangulatával (emiatt egyébként még mindig szokatlan nekem, hogy rock koncerteket visznek ilyen helyekre), a "kiegészítő létesítményekről" nem is beszélve.

Az alagsorban elhelyezkedő toalett simán kiállta volna a próbát egy ötcsillagos szállodával szemben is, ugyanis az hagyján, hogy a dolgod végeztével egy alkalmazott folyékony habot nyomott a kezedbe, de ezek után még a papírt is letépte a kéztörléshez, hogy ne a megfáradt rockernek kelljen ilyennel törődnie. Az épület megnézésére szánt húsz perc után elfoglaltam a helyem, ami óriási meglepetésemre az első sor mértani közepénél volt. Mivel eddigi életemben ez volt a harmadik eset, hogy ilyen közel kerülhettem imádott zenekarom egyikéhez - csak, hogy még világosabbá tegyem a dolgot,
Ann Wilson mikrofonállványa egy karnyújtásnyira volt tőlem - a nem várt meglepetéstől egyből megemelkedett a vérnyomásom, a több mint harminc éves koncertjáró rutinom köddé vált és olyan izgalmi állapotba kerültem, mint egy első áldozó. Halál pontosan, a jegyen meghirdetett időpontban színpadra sétált két kis idétlen copfjával
Debbie Shair, aki egy kellemes szinti szőnyeggel vezette fel egyik nagy kedvencemet, a
Wild Childot. A kísérő zenészek után megjelent a két legenda is, akik az első énekhang felcsendülése előtt kezet fogtak az első sorban álló rajongókkal, köztük velem is. Amikor
Ann belenézett a szemembe és kezet fogott velem, totál kész voltam!!! Gondoltam, ha sok ilyen lesz, akkor sürgősen egy pelenka után kell néznem, mert összecsinálom magam! Nem hittem volna, hogy ilyen idős korban még képes vagyok hasonló érzéseket produkálni. Emiatt a kis közjáték miatt úgy ment el mellettem a nyitány, hogy jóformán semmire nem emlékszem, csak a kézfogásra. Ez a közelség, az a megfoghatatlanul varázsos dolog, hogy a
Heart zenekar ott tolja jóformán az ölemben a bulit, olyan "feelinggel" árasztott el, hogy gátlás és visszafogottság nélkül adtam át magam ennek az élménynek.

Azért próbáltam összeszedni magam, hogy ne csak a közelséget élvezzem; a
Magic Man következett a sorban, amikor észrevettem, hogy a zenekar sajnos megint egy új taggal bővült. Hogy miért mondom azt, sajnos? Mert szerintem ezzel az átjáró házzal totálisan kezdi elveszíteni együttes jellegét a banda, ami mostanra leginkább "Wilson nővérek és kíséretének" néz ki. Az új srác (
Kristian Allard) egyébként a
Heartban valaha is játszott legfiatalabb zenész, ráadásul nem kis meglepetésemre ausztrál. A nyitó blokkot a
Never című nótával zárták, amiben
Ann már bemelegedett torka kezdte megmutatni, mit is tud. Az ilyen fajta közelségnek azonban van egy átka, mégpedig a megszólalás. Mivel a létező összes hangfal a hátam mögött volt, direktben hallottam a zenészeket a mögéjük felállított alapból, ami függetlenül attól, hogy meglehetősen más dimenzióba helyezte a hangzást, az eufória, vagy a profizmus miatt mégis tökéletesnek tűnt. Egyedül csak
Ann lógott ki a sorból, akit mivel két lépés távolságról hallottam, olyan volt, mintha magának tolta volna a dalokat a fürdőszobában. Ennek ellenére semmiért nem cseréltem volna el ezt az élményt abban a pillanatban. A színpadkép nyugodtan volt nevezhető puritánnak, ugyanis se kivetítő se molinó nem volt, csak a zenekar és a dallamok. Vagy írhatnám inkább azt, hogy dallamorgia, mert ezen az estén egy igazi "best of" programmal érkeztek, ahol nemcsak a középtempós
Straight On hangzott el a
Led Zeppelintől
Heartos átgondolásban, hanem az
Immigrant Song is. Na, ennél a gyöngyszemnél derült csak ki igazán, hogy miért is hívják
Annt a "Female Robert Plant"-nek ezen a földtekén. Brilliáns volt ebből a közelségből élvezni ennek a kiváló énekesnőnek a produkcióját; fantasztikus volt látni, ahogy uralkodott a hangján éneklés közben és aztán egészen sajátságos légzéstechnikával nyomta ki a magasakat. Szinte kétszer akkorára dagadt a mellkasa egy magas futam előtt, mint normális állapotában, aztán amikor már azt várta az ember, hogy kész, vége, akkor még tolt egyet a magason, hogy az ilyen mezei rajongót, mint én végképp levegye a lábáról. Mindezt pedig úgy tette, hogy semmilyen effektet, vagy rásegítést nem használt. A szám végénél aztán térdre borultam, mint
Wayne, amikor
Alice Cooperrel találkozott a filmben. Annak ellenére, hogy a show-ból Nancy is kivette a részét, a mozdulatai gépiesnek tűntek és mozgékonynak sem volt olyan mozgékony, mint legutóbb a
Journey előtt. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy mivel jobban szerettem Őt, mint
Annt, így az sem érdekelt volna, ha csak álldogál, de azért ennél jóval többet tett ezen az estén.

Érdekes volt még az is, hogy csak két szólót nyomott a koncert során, a többit pedig meghagyta
Craig Bartocknak, aki vérprofin, igazi elismerés nélkül zúzta el a szólókat, mert mindenki a nővéreket nézte. Kár érte, mert kitűnő zenésznek tűnt és azt hiszem az is. A banda legrégebbi tagja egyébként az ütős volt, aki azon kívül, hogy hiba nélkül hozta le a bulit, Wall Streeten dolgozó bankár kinézetével hívta fel magára a figyelmet. Ha egy jó tündér megkérdezte volna, hogy mit szeretnék hallani az utolsó négy szám gyanánt, pontosan azt kértem volna, amit az együttes végül el is játszott ezen az estén. Ezek után gondolhatja a kedves olvasó, hogy a mosolyom a színpad jobb szélétől a balig ért és az örömtől megrészegülve, még mindig nem betelve az első sor élményétől, olyan túlcsorduló rajongást mutattam be, amitől még
Ann is mosolyra húzta a száját. Volt itt kérem istenítés
Ann-nek és házassági ajánlat
Nancy-nek, na de ki ne bolondulna meg az
Alone-tól (amit szinte öt éven keresztül majd minden nap meghallgattam), ha egy ilyen hibátlanul csodás környezetben hallaná újra, mint amit ez a színház nyújtott, ráadásul úgy, hogy Ann néha a szemembe nézve énekelte a refrént. Kifejlett önkritikával rendelkezem és tisztában vagyok vele, hogy a hangom körülbelül egy disznóvágás helyszínén hallható sivítással egyenértékű, de itt önkritikát felejtve,
Dieter Bohlen fizimiskáját átvéve, érzelmesen énekelve csináltam hülyét magamból a helyiek nem kis örömére. Eddig csak egyszer volt szerencsém ehhez a kitűnő zenekarhoz, de már ott, az első bulin is feltűnt, hogy élőben mekkorát üt a
Love Reign On Me. Egy könnyen felejthető billentyűs futamból alakult ki ez a mega himnikus dallam bomba, amiben
Ann énekes teljesítménye elérte a képzeletbeli koronázási szintet nálam. Itt már persze
Nancy is kellemesen megőrült és jöttek az addig elmaradt, terpeszugrásokkal kombinált mozdulatai a színpadon, sőt még egy igen kellemes szólót is odatett a közepére. Hatalmas volt!!! Mindenkinek ajánlom, aki szereti a minőségi rockzenét, hogy keressen rá erre a nótára. Egyetlen szépséghibája a dalnak csak az, hogy eredetileg ez egy
Who szerzemény, de szerény véleményem szerint a
Heart verziója köröket ver az eredetire.

A végére mi más jöhetett volna, mint a
Barracuda, amit szerintem nincs rocker a Földön, aki ne hallott volna még. Amikor
Nancy belecsapott csodaszép Gibsonjába és hozta kristálytiszta minőségben a jól ismert riffet, akkor egy megvadult
Slayer rajongó módjára kezdtem el headbangelni, ami ugye nem igazán volt ide való viselkedés. Na, ekkor jött hozzám először a security-s, hogy bírjam már ki azt a pár percet, ami még hátra van a koncertből. Nem is volt baj, hogy odajött, mert így legalább végignézhettem az est utolsó számát aránylag lehiggadva. A viharos levonulás után egy elég gyors visszaérkezés következett, hogy a ráadásban megint egy
Led Zep klasszikussal örvendeztessék meg a közönséget. Egyébként az egyetlen negatívum, amit ebben az önkívületi állapotomban kritikaként fel tudtam hozni velük szemben, az a borzasztó rövid műsoridő és az aránylag sok - négy - feldolgozás volt úgy, hogy egyébként tonnányi kiváló
Heart szám rejtőzik a raktáron. Sajnos igen hamar elérkeztünk az utolsó felvonáshoz, ami a
Crazy On You nóta volt. Na, ebbe azért már raktak egy kis fikcsit, úgyhogy majd tíz percig el is húzták a dalt, nem kis örömömre. Olyan örömzenélés kerekedett belőle, melyben végre már a banda többi tagja is bezsebelhetett egy kis sikert. Megérdemelték, mert profi zenélésükkel nagyban támogatták ezt a két kiváló hölgyet! Na de ami ezután jött, az a mese kategóriába tartozik és igazából még én sem tudom eldönteni, hogy álmodtam-e vagy tényleg megtörtént. A levonulás előtt Nancy odajött hozzám és két pengetőt a kezembe nyomva, majd a nem létező frufrumat megborzolva küldött egy cuppanóst a homlokomra! Abban a szent pillanatban végeláthatatlan szerelembe estem és lelki szemeim előtt láttam, ahogy frakkban az oltár elé sétálok
Nancy-vel, miközben a
These Dreams taktusai szólnak. Hihetetlen élmény volt!!!! Az esetből aránylag gyorsan magamhoz térve rávetettem magam az Ann lábánál elhelyezett setlistre és igyekeztem gyorsan leszedni, amikor is az énekes királynő lehajolt és a ragasztó szalagot szépen behajtva odaadta a setlistet. Utána vettem észre, hogy sikerült egy hajszálat is behajtania a ragszalag alá.

A koncert hatásától és az ott átélt élményektől mozdulni sem bírtam, úgyhogy másodszor is odajött a secus és udvariasan szólt, hogy ne akarjak már ott aludni. Az egy dolog, hogy egy hibátlan koncertélményben volt részem, de ennyi pluszt még sohasem éltem át koncerten. Mivel lehetne ezt überelni kérem??? Talán azzal, ha
Paul Stanley felhívna, hogy menjek vokálozni valamit az új lemezre. Ilyen szerencsezuhatag után pedig már várom is, hogy csörögjön a telefonom!!!

Redneck IMI, Szöcske Fotók: Redneck IMI
Legutóbbi hozzászólások