Primal Fear : 16.6 (Before The Devil Knows Youre Dead)
írta garael | 2009.05.22.
Megjelenés: 2009
Kiadó: Frontiers
Weblap: www.primalfear.rocks.de
Stílus: power metal
Származás: Németország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A valamikori Judas epigon csapat az utóbbi két lemezén epikus, dallamos metalba fordulva osztotta meg a nagyérdeműt: voltak, akik a régebbi, szikárabb, húzósabb megközelítést sírták - mit sírták, sikoltották - vissza s voltak, akik megelégedett dünnyögéssel vették tudomásul a szürke acél sas hirtelen kiszínesedését. Jól tudjuk, hogy Scheepers annak idején ott volt a három kiválasztandó énekes között, kik az önmegváltást kipróbáló Halford után eséllyel pályázhattak a megüresedett trón elfoglalására: az, hogy végül nem izomkolosszus barátunk lett a kiválasztott, valószínűleg olyan bizonyítási kényszert fakasztott hősünk agyának kreatív szegletében, melynek végeredménye csakis a Judas keményebb oldalát felvillantó zenei harcmadárban teljesedhetett ki , a riff - és Priestszegény időkben olyan hamis pénzt kreálva, mely tökéletességénél fogva bizony fityiszt mutathatott az eredeti Judás talléroknak is. Akármennyire is minőséget teremtett a csapat, a Judas magára találásával kénytelenek voltak az "ügyes, de mégsem valódi" jellemzéssel a világba sikoltani bánatukat - ez pedig Scheeperst valószínűleg nem elégítette ki: a konditermi sikerek után a zenei világban is bizonyítani akarta, hogy meg tud állni a saját lábán, még úgy is, ha oldalról kissé megtámogatják. Mat Sinner már több lemezén bizonyította, hogy igencsak ért a szögletes germanizmus dallampotenciáljának kihasználásához - a már említett pálfordulás aztán bőven adott lehetőséget a korábbi szólóin megtapasztalt melódiaorgia többszöri megszervezéséhez, melyben Scheepers amolyan szteroidokkal felturbózott Halford klónként bizonyíthatta, hogy a zenei heterosexualitásnak is megvannak a maga előnyei. Mikor aztán a lemez készítését megelőző hírek arról számoltak be, hogy a csapathoz Magnus "mindenlébenkanál" Karlsson is csatlakozott, már szinte biztossá vált, hogy a megkezdett úton nem fognak visszakanyarodni - jóllehet én kicsit megrettentem az említett úriember igencsak ingadozó színvonalú munkásságát ismerve. Szerencsére ezúttal a kreatív anabolitikából neki is jutott egy maroknyi - bár az is lehet, hogy Sinner és Scheepers túl erős személyiségek ahhoz, hogy Magnus kiélhesse hóbortjait - , így felismerhető manírjai a lemez esetében inkább hozzáadtak az összképhez, mintsem elvettek volna: Karlsson nevezetes muzikális-herélős munkamódszere ezúttal nem engedte ivartalanítani ezt a zenei macsót. Mi is változott a legutóbbi lemez óta? Nagyon semmi, talán csak a dalok lettek kissé direktebbek, kevesebb a szimfonikával támogatott epika, a borongós gótikusság ( a borítót, valamint a furcsa, hosszú lemez címet tekintve éppen az ellenkezőjére számíthatnánk), és több a célratörő dalröppentyű. A dallamosság persze megmaradt, a kezdő Riding The Eagle a British Steel korabeli Judast modernizálja , a lemez címadó málházós tétele pedig sikerrel fogalmazza újra a Demolation tételeit, szerencsére nem elfeledkezve a szükséges refréncentrikus, himnikus megfogalmazás szükségességéről, melynek leckéjét Ripper mesterrel is meg kellene tanítani (hallván legutóbbi szólólemezét). Bevallom, a sikeres adrenalinbombák ellenére én mindig abba a csoportba tartoztam, kik a kifejtősebb, elégikusabb Primal Fear t részesítették előnybe: a Black Rain a maga indiai-arab hangmintájával - melyről azt hittem először, hogy az Aerosmith Nine Lives c. lemezéről került ide - , az 5.0./Torn szinte "Dream Theateres" (!) dallammegközelítésű, ám célratörőbb epikájával szerez örömteli perceket, a No Smoke Without Fire pedig a korábbi nagy siker, a Seven Seals világát hozza ismét előtérbe. A lemez második felére ezek ellenére úgy érzem, becsúszott két töltelék: sem a Soar ban, sem a Killbound ban nem találok olyan fogódzkodót, melyért meg tudnám őket szeretni. Szerencsére a Smith & Wesson metal n' rollja - mely amolyan WASP vs Judas crossoverrel villantja meg a tehetséget - és a záró, a legutóbbi album szintén utolsó számának a The Man -nek az erényeit újrafogalmazó Hands Of Time power balladája gyorsan feledteti a kellemetlen perceket.
Legutóbbi hozzászólások