Candlemass: Candlemass
írta Tomka | 2006.01.26.
Megjelenés: 2005
Kiadó: Nuclear Blast
Weblap: www.candlemass.se
Stílus: epic power doom
Származás: Svédország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Újra itt van, újra itt van, újra itt van a nagy csapat!! Igen, igen Mr. Messiah Marcolin visszatért teljes hangterjedelmével! Nyugodtan mondhatjuk, hogy 2005 a reunionok éve volt. Így ideje volt, hogy a stílusteremtő doom óriás is újból az eredeti felállásban kápráztassa el a nagyérdeműt. A reunion albumokat még a legelvetemültebb fanok is félve szokták várni, ugyanis általában a pénzszagtól túlfűtött levegőben nehezebben megy a dalírás sok zenekarnak. Szerencsére a svéd srácokkal nem ez a helyzet, nyugodt szívvel előrebocsáthatom, hogy ez a visszatérő album méltán állítható a régi, klasszikus Candlemass lemezek mellé! A lemezkritikák nagy része azzal szokott kezdődni, hogy segítve az olvasónak a betájolást, ilyen-olyan együtteshez hasonlítgatjuk az éppen felmagasztalandó vagy lehúzandó együttest, most azonban abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy olyan együttesről írhatok kritikát, akiket nem szokás senkihez hasonlítani, hanem példának szokás felhozni őket, összehasonlítási alapnak, ugyanis bátran állíthatjuk, hogy stílust teremtettek. Ez az ún. epic (power) doom, elég könnyen meg lehet különböztetni a doom egyéb válfajaitól, ugyanis amint nevéből következik, jóval "heavy-sebb" azoknál. Ha valaki nem szereti a doom metalt, azt szokta szemére vetni, hogy lassú és monoton, max. altatózenének jó. Aki esetleg a Candlemassra is ezt a sémát szeretné ráhúzni, azt nagy örömömre ki kell ábrándítanom, ugyanis ez tipikusan az az együttes, aminek a zenéjére nem lehet rámondani, hogy monoton lenne, még azt sem feltétlen, hogy lassú. Ráadásul Messiah személyében egy iszonyat jó énekessel is (újból) meg van támogatva a banda, aki akármelyik heavy-power bandában is megállná a helyét, méghozzá nem is akárhogy! A csapat fő motorja azonban Leif Edling basszer/zeneszerző, aki mint láthatjuk/hallhatjuk szerencsére 24 év után sem fogyott ki az ötletekből, amellett, hogy számos egyéb projectben is részt vesz/vett pályafutása során (pl. Krux, Abstrakt Algebra). A borító végtelenül egyszerű, a hófehér háttéren csapat logoja mellett csupán egy kereszt látható, amely talán a banda újjászületését jelképezi. Messiah a legjobb teljesítményét nyújtja az 1990-es Tales of Creation óta, a jól ismert oktávok mellett lemegy mélyebb hangszínekbe is, jó példa erre a gyilkos riffel (melyik Candlemass számra nem lehet ezt mondani?) ellátott Copernicus. Ahogy a korábbi albumaik, ez is riffcentrikus, mindegyik szám egy-egy zseniális riffre épül, abból bontakozik ki: itt jön ki legjobban Leif dalszerzői géniusza. Sorjáznak a számok az albumon, jönnek az újabb riffek, amik pár másodperc alatt bemásznak az ember fülébe, ott megkapaszkodnak, és mintha zsinóron rángatnák a fejét, őrült (vagy lassú?:) ) headbangolásra késztetik, itt aztán nincs menekvés. Bjorkman és Johansson gyönyörűen és szívbemarkolóan hozzák a szólókat és Leif riffjeit. Jan Lindh pedig szolidan a háttérben maradva biztosítja a középtempós dob-alapot a csapatnak. A szövegek is színvonalasak a zenei produkcióhoz hasonlóan, nem egy Manowar-szintű hail & kill-szerű tákolmányok (bocs a Manowar fanoktól), bár 1-2 fantasy-témájú dal is felbukkan, persze ez korántsem baj, ennek is megvan a maga hangulata. Ahogy a Candlemass zenéjére is szokták mondani, hogy hangulat kell hozzá, hogy meg tudd szeretni: hát igen, viszont ha elkap, akkor tuti nem hagy nyugodni soha többet, így télen a borúsabb időkben pedig azt hiszem akárki könnyen átérezheti ezt a sötétebb doom metalt. Nem hiszem, hogy van olyan csalódott hősszerelmes, aki ne tudná átélni pl. a Solitude c. klasszikust. Az albumon végig sorakoznak a jobbnál jobb doom gyöngyszemek, a nyitó Black Dwaftól kezdve, ami doomhoz viszonyítva már-már forma-1-es sebességre kapcsol, a záró The Day And Night-ig, ami mellesleg talán az album legjobb pillanata, esetleg a Tales of Creation-höz lehetne hasonlítani, a lírai kezdés utána olyan bika riffel hasítják le a fejünket, hogy az csak na. Aztán ott van még az Epicus Doomicus Metallicus-os időket idéző Seven Silver Keys, az egész slágeres refrénnel rendelkező Born In A Tank, a fantasztikusan gonosz riffel indító Assassin of the Light, vagy a szintén gyorsabb Spellbreaker. Összesen 2 dolgot találtam a lemezen, ami több hónapnyi hallgatás után nem tetszett igazán: az instrumentális The Man Who Fell From The Sky-t teljesen céltalannak éreztem, ugyanis nem tudja megragadni a figyelmet, és nincs benne figyelemreméltó szóló sem, ha igazi Candlemass instru-t akartok hallani, akkor vegyétek elő a Tales of Creation lemezt és tegyétek be az Into The Unfathomed Towert: ugye, hogy fantasztikus? A másik a Black Sabbath nyúlás a The Day And The Night 2. felében, de azt hiszem ez is elnézhető, ugyanis ezt leszámítva fantasztikus jó szám, persze a nyúlás is jó 🙂
Legutóbbi hozzászólások